Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 


Téli túra – vajon a Salabasina-árokban?
2010/11/30 01:29:01 Küldte: Maty

Ahogy ígértem, megéneklem a vasárnapi túránk eseményeit – mert végül lett túra. A dolog azért volt kétséges, mert a pénteki falmászás után (igen, még mindig függő vagyok, már bérletet is vettem) a körülmények kicsit megváltoztak. Nem estem le (vagyis igen, de Józsi megtartott), és semmi tragikus nem történt – csak épp esett az eső, amikor kijöttünk a pókosoktól. Esőben pedig a munkahelyen hagyott bringákért átsétálni sem akkora élmény, pláne nem az gyalogtúrázni. Pedig az első talán egy kilométer sincs, a második meg azért lényegesen több annál. Szerencsére Józsival megettünk egy falafelt, és ettől (?) az eső rögtön havazássá vált. Ujjongtunk, mint az óvodások, mert azért a hó lassabban áztatja át a ruhánkat. (Meg egyébként is, utoljára októberben láttunk havat, de az nem a szép budapesti havazás volt, Ausztriában 3000 méter fölött meg már alanyi jogon fehér minden.) Aztán már annyira nem örültünk, mert szemüvegesek vagyunk. És, mint az ókulárés körökben ismeretes, ilyenkor a lencse bizony bepárásodik. Főleg megálláskor. Márpedig éjszaka a körúti közlekedés kétkeréken az olyan, hogy minden piros lámpát bekapunk. Gyorsabban menni lehetetlen volt, mert a hó már vastagon borította a szemüvegünk azon felét, amelyiket nem a pára… Nehéz a bányász-lét, no – mint azt nálamnál bölcsebbek már megfogalmazták.

Ám most kezdődik a történet jobbik része: hiába töltöttem a szombatomat félmeztelenül egy fűtött szobában, szintén félmeztelen hölgyek társaságában (aki nem tudná vagy épp nem értené a fülledt erotika okát, azok kedvéért elmondom: masszőrnek tanulok, és ezen a héten gyakorlati oktatás volt, ahol is egymást kínozzuk-kényeztetjük), a hó egész nap nem olvadt el. Sőt, egész éjjel sem! Ennek ellenére – vagy éppen ezért? – éjjel kaptam három szöveges üzenet (érzitek a spontán tárgyragot?), amelyben valaki épp lemondja a túrát. Hát, srácok, ti tudjátok… Csak hármótok kedvéért: bibibí, mi tökjót kirándultunk!

És végre ugorjunk bele a nap eseményeinek taglalásába. Soha nem fogom megérteni magamat: miért nem vagyok képes időben összekészülni?! (Satnya válasz: mert varrtam meg mosogattam.) Pedig már a lakás összes órája az én érdekemben csal vagy tíz percet. Gyász ez, én mondom nektek! Mondjuk most épp ezzel a tíz perccel érkeztem előbb a találka időpontjánál – de csak mert befutottam azt a nyavalyás villamost, ahelyett, hogy kaját lőttem volna. Oké-oké, úgy rémlett, a Margit hídnál van egy műpékárus. Kettő is volt. Az egyik konkrétan az építkezés kerítése mögött szomorkodott, a másik standby üzemmódban volt, és tuti hogy hazudott: villogott a neonfényű Open felirat, de teljesen closed volt. A pénztár melletti trafikban ugyan láttam néhány zsömlét, de egyrészt nyilván rántott húsos és szalámis volt mindegyik, másrészt pedig ki tudja, mióta várták ott a végzetes gyomorsav-fürdőt...

Tehát épp azon dilemmáztam, hogy oroszrulett-szendvics, vagy – főleg, ha nem is jön senki – hazamenés (de otthon meg eldöntöttem, hogy én biza’ nem leszek papírnyúl, és egyedül is megkeresem az árkot), amikor megérkezett legújabb kolléganőm, Zsuzsi. Ráadásul nem is jött üres kézzel: bal kezében egy jobb kezet fogott. A jobb kéz egy nálamnál két (tehát nála mintegy három) fejjel magasabb srácban folytatódott. A jobb kéz tulajdonosáról kiderült, hogy Zolinak hívják.

Most, hogy nem maradtam egyedül a dilemmámmal, meg is oldottuk a problémát: beszabadultunk egy közeli közértbe. Vettem pogácsát (mert a kilós kenyeret leszámítva ez volt a legpékárubb, amit kapni lehetett – utóbbi viszont ilyen formában nem kifejezetten illet bele a kirakós játékba), túró rudit (nagyot, pöttyöset – reggelire), kekszet (de az végül a kutyának se kellett) és banántot is (de azt csak azért, hogy a beszámoló elején lemaradt ragot itt most kitehessem).

Visszaérkezve a találkahelyre a barlangtúráról ismert Katival (a Fémműves, nem a Mesterlövész) találkoztunk, aki talán azon gondolkozott, nem átverés-e ez az egész (mondjuk nem láttam, hogy nagyon kereste volna a rejtett kamerákat), hogy egyedül várja a szebb jövőt, de csak a benzin ára emelkedik. A szebb jövő helyett be kellett érnie velünk. (Gyász, ma már legalább másodszor.) Örültem a viszontlátásnak, már csak azért is, mert így nem jutottam a gyertyát tartó harmadik szerepére. (Nem mintha az ábécé végén kullogó két társunk bármi hasonlót éreztetett volna velem – sőt, én kérek tőlük elnézést; remélem, mi sem váltunk nagyon kirekesztőkké.)

Vártunk még egy sort, aztán lezártuk a jelentkezést aznapra. Azért egyszer még visszanéztem a pénztárhoz, de csak hogy frászt hozzak a többiekre – a HÉV ugyanis közben beállt a megállóba. Szerencsére hallottam, és szerencsére tudok kettesével futni lefelé a lépcsőn (hja, a sok szörnyezés a suliban…), így szerencsére én is időben fölszálltam. Szerencsére. (Különben aki megmondja, hogyan lehet nem-időben fölszállni, az vendégem egy komlószörpre, vagy valami más a-betűs innivalóra. A vonat ütközője természetesen nem ér!)

A szerelvényen ülve megállapítottuk, hogy a szemfüles pénztáros néni nyomott egy dátumbélyegzőt a vonaljegyre, hogy legkésőbb visszafelé mindenképpen kilyukasszuk. Ravasz! Aztán Békáson két jegyvizsgáló úr is fölszállt (ékes anyanyelvünk csak kallerként emlegeti őket), és bemutatták a Hazai Munkamorál című esettanulmányt. (Az a kép különben megvan? Ha nincs, az sem baj: ez majdnem ugyanolyan lesz.) Az egyikük, Tibor, tehát végigment a kocsin, és mindenkinek elmesélte, hogy jónapokkivánok-kéccánegyvenötlessz. A másikuk, Tibor, egy rendkívül szerencsétlen figura volt: nem volt neki lapátja. Ha ugyanis lett volna, támaszkodhat a nyelén. Így azonban kénytelen volt beérni az ülések támlájával. Hősünket a sors azonban nem másikkallernak szánta: túl nagyra nőtt hozzá. Ezmiatt görnyednie kellett a támlákig. Szörnyen egészségtelen dolog ez. Szegény, remélem, nem fájdult meg a háta a nap végére…

Megérkeztünk Pomázra. Zolinak szerencsére föltűnt, így nem utaztunk további három tiszteletkört Tiborral és Tiborral. Amíg Zsuzsival és Zolival hárman azon tanakodtunk, fölszálljunk-e a bent álló buszra, Kati meg is tette ezt. Aztán bejelentett egy félórás kávészünetet. A mi buszunk ugyanis nem ez volt, tehát le is szállt róla, hogy mindnyájan a melegedő felé vegyük az irányt. A hely – és a pultos hölgy is, akár külön-külön – megérne egy diplomamunkát szociológia szakon. Kacsalábon forgó esettanulmány: elkérős-kulcsos vécé, harcsabajszos-bőrkabátos öregrokkernemvénrokker csóka sörrel – fogmosóvíz? – a kezében (pedig hol van még a déli harangszó), az elmaradhatatlan pénznyelő automaták, és persze a november végi karácsonyi díszítés.

Már amikor beléptünk, éreztem, hogy nem mi leszünk a nap legnépszerűbb arcai odabent. Négyen egyetlen kávéval… khm… A hölgy diszkréten, hogy a sarokban kólázó nagyothalló nyögdíjas úriember tudatáig is eljusson, megkérdezte Zolit: „A TÖBBIEK NEM KÉRNEK SEMMIT?!” Volt valami fenyegető a hangjában. Zsuzsi végül engedett a szíves invitálásnak, és fogyasztott. (Csak zárójelben írnám ide egy szemtelen ismerősöm történetét, mindenki épülésére. G. egy kellemes tavaszi délutánon látogatást tett a Murder Kingbe, ahol kért egy papírpoharat, hogy legyen hová köpködnie a kilónyi cseresznye magját, amelyet előzőleg a Fény utcai piacon szerzett be. Természetesen a cseresznyével együtt…)

A kényszerszünet hamar elröppent, mi pedig a buszon találtuk magunkat. A sofőr bácsi még az eddigi mellékszereplőknél is zordabban viselkedett. Hűvös modorát jégkristályok és fokhagymaillat támasztotta alá (pedig ő anélkül is ülhet a buszon), azonban Pankos-tetőig így is elvitt minket – a többi meg kit érdekel? Ádám utasításának megfelelően (aki a múlt szombaton, még száraz időben járt erre a Csellengés más tagjaival) leszálltunk a Semmi Közepén, majd ruházatunkkal megpróbáltunk alkalmazkodni a status quo-hoz. Zsuzsi „mérsékelten vízálló” fliratú cipője ugyanis relatíve kevés kopatibilitást mutatott a tízplusz centi hóval. Szerencsére a fölösleges dolgok körbeadásával mindenki komfortfokozata szintet lépett. Így lett Zsuzsinak kamáslija, nekem pedig kesztyűm. (Köszi, Kati!)

Abban majdnem biztos vagyok, hogy nem ugyanott mentünk, ahol a múlt heti csellengők. Szerintem mi pont a másik irányból kerültük meg a vadvédelmi kerítést. Mivel még mindig nem tudom elég határozottan előadni magam olyan helyzetekben, amikor fogalmam sincs, épp hol járunk, Zoli, akinek több tapasztalata van, átvette a kezdeményező túravezető szerepét. Így aztán a térkép útmutatása szerint visszafordultunk, és a másik irányból jutottunk el addig az objektumig, ami minden bizonnyal a Salabasina-árok volt. A kidőlt fatörzsek és a szurdok két meredek oldala legalább is számomra valami ilyesmit sugallt. Küzdöttünk az árokban, aztán küzdöttünk a bal partján is (amennyiben a bal partot itt is úgy állapítjuk meg, mint a folyóknál – hiszen a Salabasina-árok vezeti el a hasonló nevű forrás vizét). Közben megbeszéltük Az Élet, A Világmindenség Meg Minden legfőbb dolgait. (Természetesen 42.) Ennek megfelelően a vidék szépségére csak igen mérsékelten tudtam odafigyelni. Sebaj. A túrázásban azt is szeretem, hogy van idő egy picit jobban megismerni a másik gondolatait, érzéseit, gondolkodásmódját, értékeit – szóval egymást. Az embert a személy mögött. És ez néha több a tájnál.

Szegény lányoknak nemcsak a beszélgetésbe, hanem egy pocsolyába is sikerült belemerülniük. Murphy, hogy azokkal történik mindez, akiknek beázik a cipője. Technikai szünetet kellett tehát tartanunk, hogy megegyük a pogácsát. Nem az evés, hanem a zacskó miatt. Mert ilyenkor a sok rossz közül a legkisebb talán a száraz zokni-szatyor-vizes zokni-átázott cipő sorrend. (De akinek van jobb ötlete, ossza meg velünk, hadd okuljon a sok kismókus is!)

Az árokból kiérve követtük a piros jelzést, és kerestük minden fajtáját. Mikor jobbra nem leltük, pálfordultunk egyet, hogy Kiskovácsi felé tipegjünk. És persze enni kell – már az első osztálykirándulás óta mindig, ha utazunk. (Katicának hét piros petty a saját sütésű kenyeréért! Hibátlan cucc!) Azonban egy alma és két szem pogácsa között problémát találtunk a tér-idő kontinuumban: kilyukadtunk ugyanahhoz a pankos-tetői sorompóhoz, ahonnan elindultunk. Ettől ugyan sem a cipők nem száradtak ki, sem frissebbek nem lettünk, de legalább tudtuk, hogy nem az erdőben fog ránksötétedni. Vagy mégis? A busz egy óra múlva jön, azalatt olyan kockásra fagyunk, mint a kisalakú matekfüzet középső lapja, amit Tibor épp most tépett ki, hogy az unalmas fizika óra helyett (sic! – de csak Anyu kedvéért)lelevelezze Pállal, lehet-e kiflit kapni Monte Carlóban. Hogy ezt a sanyarú sorsot elkerüljük, megindultunk Kiskovácsi felé –úgyis oda kellett volna kiérkeznünk. Néhány kanyar, néhány autó és néhány szó után így is lett. Itt a második zacskó pogácsa (most napraforgómagos) mellett azon rágódtunk, karikázzunk-e egyet még a Holdvilág-árokban is, de a nálamnál józanabb eszűek győztek egy határozott nem és két mérsékelten lelkes talán-inkább-majd-máskor szavazattal. Nyamvadt demokrácia!

Hamarosan fék csikordult mellettünk, és a szardíniásdobozhoz hasonlóan túlzsúfolt dobogókői busz (igaz, mindkettőért fizetünk, pedig egyik sem kényelmes) elnyelt bennünket. Kivételesen egyikünk sem bánta, hogy fűtenek. Pomázon aztán épp sorra kerültünk volna a jegypénztárnál, amikor sípolva-fütyülve megérkezett a HÉV. Összenéztünk. A másodperc tört része alatt eldöntöttük, hogy majd a kalauz (Debrecenben kalóz) ad jegyet – ha épp jön. Vagy legfeljebb leszállít. De ha meg sem próbáljuk, milyen jegy nélkül fölszállni, akkor biztosan várhatunk vagy húsz percet. A döntés helyesnek bizonyult, mert hamarosan Budapesten nézhettük az újabb havazást. Holnap egy újabb kör? A nyomaink azóta úgyis hó alatt vannak…

És most következzék a záróakkord, méghozzá egy csendélet formájában. Fetrengek a kanapén, ezt a beszámolót vetem papírra. (Igen, papírra, de ezt úgyis tudjátok már.) Előttem egy kis tömörfa dohányzóasztalka, egyenest a messzi Erdélyországból. Rajta a szemüvegem, mert csak távolra van rá szükségem. Balra tőle egy termosz, gyomrában a maradék karácsonyi teával. (Nem, nem a főzet maga karácsonyi, csak a zöld teafű ízesítése. Valami mandulás csoda. Mennyei – volt. De komolyan! Sokkal jobb, mint ahogy hangzik! www.try.it) Jobbra újságpapíron egy pár nedves bakancs. De hogy kerül a nemcsizma az asztalra?! Hát úgy, hogy beázott. ÉÉÉS?! Beírtam neki egy fekete pontot – mint a másiknak is –, majd büntetésből nyakon öntöttem impregnálóval. Hátha jobb belátásra tér…

 

* Most látom, hogy a try.it címet időközben lefoglalták, így már ez sem olyan mókás, mint annak idején. Így múlik el az világnak dicsősége.

Címkék: Csellengés Salabasina-árok





Bejegyzések 1 - 3-ig. Összes bejegyzésed: 3

Maty
2010/12/03 17:39:31

Köszönöm szépen! Valóban, a hely neve távolról sem ősmagyar: én a beszámoló írásakor fedeztem föl egy "néma t-t", amit a begépeléskor gyorsan kiirtottam



papirnadrag
2010/12/01 18:25:22



Helyesbítek:
Salabasina és nem Salibasina, kicsit elírtam :) 
 



papirnadrag
2010/12/01 18:12:48





Gratulálok, nagyon élvezetes beszámoló volt, jól szórakoztam :). Mi pár hete
voltunk a Salibasina -árokban, nekem majd nem sikerült kimászáskor visszaesni
az aljára a sáros talajon, de túléltem. Egyébként klassz a hely.






*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.