Üdv!

Szokásos beszámoló a soros Bükk bércei túráinkról.  Elöljáróban annyit, hogy lesz még ilyen túra, de a körülményekre való tekintettel, valószínűleg már csak tavasszal, mivel a behavazott sziklákon kicsit nehéz időnként megtalálni a jelzéseket. Nem beszélve a behavazott fatörzsekről... De, mint mondtam indulás után a csapatnak, azért van rájuk szükségem, hogy ha arra kerül a sor, hogy segíteniük kell, akkor a kis kezükkel takarítani tudják a sziklák felületét. Persze nem segítettek, lehet, mert nem tűztem ki jutalmat a buzgólkodásukért. No, mindegy, majd legközelebb.

Szóval. Szervezés, jelentkezések, majd visszamondások sorozata. Műsoron kívűli résztvevők lajstromba vétele, illetve a már végleges rajtlista után további szervezés autóügyileg, hogy senkinek ne kelljen kutyagolnia még pluszba a rajt - illetve cél helyről. Ebbe azért csúszott egy kis hiba, amiért kaptam is fejmosást, de csak kedvesen, nőiesen...

A végleges létszám - az indulók tekintetében - 15 fő. Ezt azért érdemes így kihangsúlyozni, mivel az érkezők létszáma ezzel ellentétben mindössze 3 fő. Természetesen nem a farkasok ették meg a különbözetet, mindössze annyi történt, hogy a második bércre felmenet magam mögött hagytam 13 elcsigázott, fáradt és nyöszörgő turistát, visszaérkezés után pedig ebből a létszámból kereket oldott 10 fő, a maradékot pedig már magam küldtem a renitenskedők után, így aztán maradtunk a szokásos kemény mag: Laci, Gabi, jómagam.

No, de vissza az induláshoz. Bánkúton találkozó, szokásos procedúra: bemutatkozások, cuccolás, indulás. A Bükkben hó, néhol 10-20 cm, néhol jeges latyak, köd, szürkeség, maszlag. Az útvonal a már jól ismert Kék jelzés, semmi extra, max néhány fordulónál a feltorlódott hófalon való áthaladáskor, illetve a kellően csúszós dózerúton való seggreeséskor, néhány keresetlen szó. Jellemzően csak két túratárs esett-kelt, többször is, pedig ők nyakalták a legtöbb gyorsítót, célzóvizet, vagy nevezhetjük akárminek a magas alkoholtartalmú párlataikat. Mi, többiek legalább szórakozhattunk kicsit. Első komolyabb megálló a Kis-sár völgy végén található töbröknél lévő esőbeálló, lyukas tetejű házikójánál volt. Ettünk, ittunk, néhányan piáltak, majd jó hangulatban indultunk tovább. Lassan-lassan a nap is előbukkant a felhőzet mögül, csillogóvá változtatva az érintetlen hótakaró addig szürkés-fehéres felszínét. Előkerültek a fotómasinák, készültek a szebbnél-szebb képek, köztük a túravezető nyakába - nem éppen véletlenül - záporozó porhófelhőről. Háromkő előtt újabb megálló, bevártuk lemaradó túratársnőnket, közben találgattuk a lemaradás okát, aztán megállapodtunk abban, hogy valószínűleg a kantáros túranadrág kezelésével adódhattak problémái, miközben lányos teendőit próbálta elintézni az erdő lágy ölén. A megoldás persze sokkal prózaibb volt, térerőt keresett a soros telefonáláshoz. Nos, a térerő miatt - pontosabban annak hiánya miatt - nekem is adódtak az est folyamán problémáim... Miután a szóban forgó hölgy megérkezett, bájosan közölte, hogy nem kellett volna megvárnunk hiszen ismeri az utat, még utól is ért volna minket, tekintve a tempónkat. Mikor ilyesmit hallok, mindig elkezd gonoszul sugdolózni a kisördög a fülembe, hogy minek kell nekem közös túrákat szervezni, elég lenne csak kijelölnöm az indulás meg a cél helyét, aztán rábízni a nagyérdeműre, hogy úgy oldják meg a haladás problémáját, ahogy akarják, mit töröm én magam azzal, hogy próbálom egyben - csapatban - tartani a népeket, hátha egy kis közös élmény pozitívabban befolyásolja majd a hangulatukat, ne adj isten még jól is érzik magukat egymás társaságában. (sicc!) Bandukoltunk tovább a Tarkőre. Kicsike kis emelkedő, kicsike kis hó, a megérkezéskor csodálatos látvány a napsütésben alattunk húzódó Dél-Bükkre. No, hiszen - így volt ez megrendelve! Télanyó szaloncukrot osztogatott, mások fotóztak, néhányan összerogytak. Heveny noszogatás után - "...még nem itt fogunk enni, majd kicsit később..." - indultunk tovább a Vörös-kő völgyi időszakos forráshoz. Útközben kellemes nosztaligázással felemlegettük - néhányunk - legutóbbi közös túrájának nevezetes pontját a Tar-kő alatti erdészeti utat, illetve az azon bekövetkező kalandos eseményeket (lásd. Éjszakai kintalvós túra blogot).  Lassan elértünk egy másik erdészeti utat, azon keresztül leereszkedtünk a Vörös-kő völgybe. Vadregényes látvány, kidől-bedőlt fák, helyenként talpalás a forrás vizében, illetve annak helyén a sárban. Mikor már meguntam a völgy aljában való rodeózást felkaszkodtam a völgy falára, ahol magam is produkáltam egy 10 pontos pofára esést, majd ezt kárpótolandó megláttam, illetve úgy pontos, hogy előbb meghallottam valami zúgást, majd megláttam a Vörös-kő időszakos forrást, amint több, mint másfél méter magasra zúdítja ki magából pálmafaszerűen, mini gejzírként a vizet. Pazar és egyedi látványosság volt, nem bírtam betelni vele. Most sajnáltam igazán, hogy nem cipeltem magammal a fotómasinát. A völgyben összefutott velünk Remeron túratárs, Buborék nevű kutyájával, így sikeresen megejtettük a jövő heti túraversennyel kapcsolatos kérdés-felelek tereferénket is. Rövidesen mi továbbindultunk felfelé a völgyben Reme pedig visszakocogott az ellenkező irányba. Következett túráim elmaradhatatlan kelléke, azaz toronyiránt felkaszkodunk a néhány tucat méterrel felettünk húzódó gerincre, majd hogy ne legyen olyan unalmas a túra, a túloldalon szépen le is ereszkedtünk. Itt aztán elértük a Piros sáv jelzést, illetve ami fontosabb a Pes-kő házat. Lett is rögtön nagy falatozás, evés-ivás-mulatozás. Páran megfontolták a visszafordulást, illetve a kiválást a csapatból, amit aztán sikeresen abszolváltak is kicsivel odébb... Miután elteltünk a kézzelfogható javak fogyasztásával, felkapaszkodtunk az úton és elértük első uticélunkat a Hegyes-kő csúcsát. Megtaláltuk a keresett jelzést, majd következett - a rácsodálkozás a naplemente egyedülálló színeire, fényeire -, az alattunk elterülő táj forma és színkavalkádjának megörökítése, agyba, szívbe vésése. Kicsivel odébb elértük az ominózus Őr-kő rétet. A rét nevével ellentétben nem őrizte meg a túracsapat egységét, ezért miután a csúcson megtaláltuk a keresett élményelemeket - jelzés, naplemente, pazar táj, mindezek elegye - továbbálltunk róla. Mivel a túra a bércek megkeresése és megtalálása okán szerveződött, a jelentősen megcsappant létszámmal mi továbbindultunk a Pes-kőre. A Pes-kőn kalandoztunk egyet az egyre mélyülő sötétségben, majd a nap utolsó sugarainak fényében rácsodálkoztunk a szomszédos Mátra legmagasabb pontján a Kékestetőn álló adótorony sziluettjének formájára, amely magányos tűként meredt ki a vörös fényorgiából. Alatta a sötét felhőpaplan néhány település fényfüzérével, felette a vörös megannyi színárnyalatában játszó égbolt. Felemelő látványosság volt. Innen visszafelé Bánkútra már a tökéletes sötétségben haladtunk fejlámpáink fénye mellett. A csillagok sziporkáztak mindössze a fejünk fölött, a hó ropogott a talpunk alatt és a farkasok vonyítottak valahol a távolban... Na, jó a farkasok nem vonyítottak, de az erdő éjszaki hangulatába tökéletesen beleillett ennek elképzelése. Lassan-lassan megérkeztünk a parkolóba, megnéztük a gps kijelzőjét, ami 26,8 km megtett távolságot mutatott. Megállapítottuk, hogy szép túra volt, jó nehéz, látványos és persze eredményes. És, mivel nem haltunk bele (bár, majdnem!) sokkal erősebbek és többek lettünk általa.

S.