TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: 2011. március 6. Abaliget
Címkék:
Blog Beljegyzés: Végre jó idő van! Bár a télnek is megvannak a szépségei, de két gyerekkel egész napos trappolásokban mégiscsak híján van a tél, főként a hideg miatt. Szóval, mivel napok óta napközben 5 fok feletti az idő, és már mehetnékünk volt nagyon, ma nekivágtunk. A nagy szünet miatt, és a kellemes túrahelyek sokasága miatt, kissé bőség zavarában nehéz választani, de az első egész naposunkat idén Abaligeten töltöttük. A srácok, főként Bütyök, várakozásokkal tele indult útnak. Itt azt hiszem, megemlítem, hogy mivel elég önfejű, nem nagyon hallgat senkire. Hiába kértem, hogy próbáljon itthon hagyni minden –számomra-felesleges holmit, mégis telepakolt egy zsákot. Fogalmam sem volt mi fenét tud elrakni, hiszen, minden, ami kellhet a nap folyamán az én sherpámban lapult, de ráhagytam. Kilencfelé vonatra szálltunk. A vonatozás mindig élmény. Ja, és a dombóvári átszállás, különösen jó móka. Gyors felvázolom, miként néz ki a vonatút egy közel három és öt évessel. Örömujjongással fogadják a vonatot, majd elhelyezkedés után rászáradnak az ablakra, mint egy matrica, egészen addig míg le nem szállunk. Most Abaigeten szálltunk le. A gigantikus tervünk az volt, hogy felmegyünk Zselic legmagasabb pontjára, Hollófészekig, hogy eme magaslati ponton fagyizzunk – télifagyit, mert a másikhoz még azért nem nagyon fűtenek az égiek. Neki is vágtunk. Elkezdtük követni szépen a jelzéseket. Nincs nagy forgalom mostanában arrafelé. Néhány helyen szó szerint át kellett vágni a gazon. De még nagy a sár, a dagonya. Kb két kilométer után megfordultunk. Mivel időnk volt bőven, módosítottuk a terveket, és elhatároztuk, hogy megnézzük a Denevér Múzeumot.  Sár a barlangig is volt bőven, de a legaggasztóbb az volt, mikor Bütyök (ő a nagyobbik, öt éves lesz szeptemberben) elkezdett nyavalyogni, mert folyton lemaradt. Ami persze nem volt több pár méternél, de mivel eléggé vezéregyéniség, nehezen tűrte. Aztán háromszor egymás után zúzdázott, mégpedig olyan helyen, ahol megbotlani sem volt miben. A harmadik esés után kifakadt, arccal a sárban landolt, és közölte, hogy nem érdekli az egész, mert neki cipelni kell a hátizsákját.  Gondoltam, hogy ez lesz. Ja, és persze Gombóc (Marci, a három éves volt a hibás), mert ő aztán tényleg ment mint a gép. Hagytam, had küzdjön még egy kicsit, aztán, amikor alább hagyott a hisztivel, megkértem, hogy engedje meg, had hozzam a zsákját. Ez volt az a pont, amikor új erőre kapott, és vezéregyénisége is szárnyalhatott. Másfél óra alatt megérkeztünk a barlanghoz. Itt néztem bele a hátizsákjába. Tömve volt kisautóval, és dinóval, ja, meg benne volt egy sárkányokról szóló könyv is. Igazából nem tudtam, melyiknek, milyen hasznát vesszük trappolás közben, de nem szóltam. Akaratlanul is mosoly rajzolódott az arcomra, és hálás voltam azért, hogy az alvósát, Majmit (fél méteres széjjel szeretgetett plüssállat) az indulás előtt két perccel mégis lebeszélte arról, hogy velünk tartson, és lefektette aludni, mondván, ma lesz ideje pihenni, mert nem leszünk otthon.  (Más esetben, valószínűleg Majmival is bövűlt vona a csomagom.) Szívesen megnéztem volna a barlangot is, de háromnegyed óra egy vezetés, és mivel a csámborgásunkkal elszaladt az idő, így csak denevérezésre hagyatkoztunk. Mielőtt bementünk ettünk a hátiból, de már csak azt, ami addigra megmaradt, mert a fiúk a menetelés közben is faltak. Itt éreztem először a nap folyamán, hogy fázom. Leültünk a tónál, részben még fagyos volt, a szél is feltámadt, nem is volt kedvem enni, csak két forró teát hörpöltem.  A Denevér Múzeumtól többet vártam. Bár a szövegrészek tényleg érdekes, és hasznos információkat tartalmaztak, de én biztos, denevéresebbre csináltam volna az egészet. Mindegy, a srácoknak tetszett. S az is biztos, hogy a ragadt rájuk valami, mert Bütyök a visszafele úton gyakorlatilag felmondta mindazt, amit felolvastam neki. Irigylésre méltó a gyerekek memorizáló képessége.  A zöldben lehetett volna fényképezni, de mikor előkaptam a gépet, szembesültem vele, hogy elem nélkül jött velünk. Bütyök rezzenéstelen arccal közölte, hogy kivette belőle az elemet, mert nem működött a zongorája (rém hangos, valami kedves rokontól kapott zenei készséget abszolút nem fejlesztő fülsiketítő marhaság). Remek! Így a madarakról nem tudtunk fényképeket készíteni, pedig a zöld tele volt madáretetővel, és rengeteg cinege szokott oda. Szép felvételeket lehetett volna készíteni róluk. Hóvirág is akadt, és igen, Micóka egy helyütt medvehagyma is volt! Röptében várt azonosításra egy ragadozó madár is. Legjobb tudásom szerint héja volt. De erre nem mernék mérget venni. S csak azért kellett röptében azonosítni, mert mikor észrevettük Marcus, akkora lármát csapott, hogy a madárnak esze ágában sem volt megvárnia, míg Maris határoz.  Dióhéjban ennyi. Illetve talán még annyi, hogy a túrán megint tanultunk valamit. Bütyök visszafelé nagyon feldobott hangulatban volt. Látszott, hogy élvezi a kint létet. Majd rám nézett, hogy hozom a zsákját. S kibökte: „Anya, máskor nem hozom el, ugye nem baj, hogy most vinned kell?” S mindezt úgy mondta, hogy nem elöl ment, hanem mögöttem battyogott. Azt is hozzáfűzte: „Nem is rossz mögöttetek menni.” Szép volt, jó volt, legközelebb errefelé a cseppköveket is megcélozzuk.