Túratárs és Túra kereső, túrázás, szervezett túrák - Túratárs.com » Blog » Crossover locsolkodás helyett

TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link

Cím: Crossover locsolkodás helyett
Címkék:
Blog Beljegyzés: Üdv! A Húsvét hétfő, mint az utóbbi néhány év esetében a családos ünnepek, ismét magányosan telt. Párom a szokásokhoz híven, megkapta a hosszú hétvége egyik napját ügyeletre, így hát reggel fogta a sátorfáját és berobogott a kórházba dolgozni. Ebből adódóan tehát reggel 7-től már megint szalma voltam, igyekeztem hát tartalmasan eltölteni az időt. Sok hezitálást és néhány hiábavaló túratárs keresést követően, egyedül indultam a Bükkbe. Mostani szokásom, hogy igyekszem olyan hegyekre felmászni, melyekre nem visz fel turista út, ezért aztán kicsit megerőltetőbbek, mint jelzett társaik. A mai napra a kitűzött feladat az Ómassa közelében emelkedő 706 méter magas Alabástrom hegy volt. Aztán, ahogy a mondás is tartja ember tervez... Lényeg a lényeg, hogy a kitűzött célnak még csak a közelébe se kerültem, ellenben egészen jó messzire elkujtorogtam, egészen le Lillafüredig. De, nem ám egyenesen, hanem kicsit "Megyulásan". Remélem a nagy példakép nem veszi zokon ezt a kis szóviccet tőlem... Nos, ott tartottam, hogy leszálltam az ómassai buszról és elindultam a már megszokott bemelegítő emelkedőn a kék sáv "beszállásáig". Egy kis anekdota, ehhez a csekély kis emelkedőhöz: Múltkorában, mikor nem csak magam indultam útnak, szintén ez az emelkedő volt a kezdő rosta. Elindulás után az élre állva, viszonylag gyorsan felmásztam a kb 10-15 méternyi szintkülönbséget maximum 8-10 méternyi távban magában foglaló kaptatón és odafent megálltam kicsit levegőt kapkodni, amikor odaért mellém másodiknak egyik kedves túratársam, aki közvetlen közelről belebámult az orcámba és elégedetten megjegyezte, a következő hosszú mondatot, jó néhány levegővételbe elnyújtva: "Jól van..., de..., legalább .... Te is ... lihegsz..." Szóval felértem a kaptatón és utána még 3-4 hasonlót is teljesítettem, mikor meglepődve konstatáltam, hogy a térképen jelzett eltérő utirány nem felfelé, hanem meglepően mélyre, lefelé vezet. Nos, semmi kedvem nem volt a nehezen összegyűjtött szintet ilyen léha módon elkoptatni, ezért a GPS-ekből ismerős mondat villogott fel az agyamban, azaz: "újratervezés". A döntést megkönnyítette, hogy egy útkereszteződésben álltam, és balról is, jobbról is hangokat hozott a szél, én viszont nem nagyon kívántam embereket látni ezen a szép napon. Maradt tehát ez egyetlen menekülési útvonal, átvágni az erdőn és aztán lesz, ami lesz... Hát, lett is, mégpedig egy ún. "tökig" érő avarral borított ember nem járta erdészeti út... Ezen szépen elindultam az eredetileg betervezetthez képest homlokegyenest ellenkező irányba, Jávorkút felé. Persze nem "normális" turista módjára, hanem keresztül gázolva mindenen, ami csak utamba került... Nem sokkal később rájöttem, hogy erre nem is olyan régen jártunk már, nosza gondoltam, akkor le kell térnem arról a járatlan (ill. egyszer már járt) útról is egy még inkább más irányúra. Az egésznek persze az lett az eredménye, hogy mégiscsak odaértem a jávorkúti mátrixozás kidőlt fájához és újra hátulról közelítettem meg a panziót. Most, ellentétben a három héttel ezelőtti attrakcióhoz képest, csak szimplán azért nézett hülyének a nagyérdemű étteremlátogató közönség, mert olyan helyről jöttem lefelé, ahol ők még "lávajáróval" sem mernének közlekedni, nemhogy a két haszontalan lábukon... No, de haladjak tovább. Kiérve a rétre, majd minden asztal foglalt volt a rossz idő ellenére is. Alig találtam magamnak egy rozzant padú, csálén álló deszkalapot, mivel a többit mind elfoglalták a grillező, sütőgető, gyereket hajkurászó ("vigyázz leesel, vigyázz piszkos lesz a kezecskéd, vigyázz, vigyázz, vigyázz...") szülők, meg az életükben egyszer bükki levegőt szagoló pórázukat rángató kisebb-nagyobb kutyák. Gyors szendvics majszolás után sűrű fejvakarással megbeszéltem magammal, merre is kellene tovább menni, hogy minél kevesebbel találkozzak a "húsvéti turisták" közül. Döntésem végül a piros sáv jelzésre esett, mivel így még hamarjában le tudtam térni a betonútról, amin csak úgy száguldoztak, a büdösebbnél, büdösebb autócsodák... Az erdőbe betérve azért még jöttek szembe teljesen váratlan irányokból bőrdzsekis, öltönyös "ebédlejárók", ezért az első adandó lehetőségnél egy még általam sem ismert erdészeti útra tértem. Az időjárás legott zordra váltott ahogy a járatlan útra tértem, de az a kis szakadó eső nem tántorított el, különösen, hogy az "ebédlejárókkal" ellentétben nekem volt esőkabátom. Nem is szívóskodott sokáig a eső, hamar visszakerült a pelerin a hátizsákba. Továbbhaladva sorra jöttek szembe az ismeretlen útkereszteződések, de azért sikerült mindig a jó irányba fordulni, pedig - a magam számára - nehezítésképpen, most nem is vittem magammal a GPS-t. Az erdészeti úton való kutyagolás azért bizonyos idő után kezdett kicsit hosszúra nyúlni, a biztonságérzetemet nagyban fellendítette volna egy jelzés valamelyik fatörzsön, de ettől függetlenül bátran nyomultam előre. A bátorság meg is hozta gyümölcsét, mikor kiderült, hogy már jó ideje a jelzett úton haladok, igaz a rossz irányba. Nosza, megfordultam és rögtön meg is láttam egy hegyet, amire rátekintvén belémnyillalt a jól ismert érzés, "ide fel kell menni, mivel ott még nem voltam". A gondolatokat tett követte és hamarosan fent álltam a Sebesvízi panzió fölött magasodó 690 méteres sziklaormon. Jól szétnéztem minden irányba, aztán keletnek vettem az utam a város felé. Kicsit haladva a könnyebbik úton, ami egy szép nagy jobb kanyarral rátért volna a turista útba, egy hevesen csókolózó szerelmespárra bukkantam. Szerencsére még jó messze voltak, de az illendőség kedvéért, inkább a nehezebb utat választva szépen lebukdácsoltam a susnyáson keresztül. A nagy jóakaratnak meg is lett az eredménye, egy cuki kis kullancs képében, ami egy óvatlan mozdulatot (értsd esést) követően került a kezemre. A falánk kis élősködőt látva rögtön eszembe jutott, hogy a kezeimet nem kezeltem kullancsriasztóval, gondoltam tehát kipróbálom rajta a vape hatékonyságát, azonban az agyam hamarabb váltott robotpilótára és iziben szétmorzsoltam a nyomorultat, mielőtt vérszívásba kezdhetett volna egy arra alkalmas zugban a karomon. Mindenesetre befújtam magamat a szerrel, aminek később még is csak láttam a hatását, igaz csak egy kóbor muslinca szerű valamin, ami békésen szállt rá az alkaromra, aztán döglötten le is fordult róla, midőn megnyalintotta a szerrel keveredő verejtékemet... Ezt a kis közjátékot követően találtam egy apró kis tavat az erdő közepén, amiről a nagy csörtetésemmel egy turbékoló vadkacsa párt sikerült is felriasztanom. Mondjuk én jobban meglepődtem, mint ők, mivel még soha nem láttam az erdő közepén vadkacsákat, viszont nekik volt jobb a technikájuk, már, ami a menekülést illette. Hogy a kacsákat ne lovalljam további meggondolatlan szárnyalásba én a velük ellenkező irányba indultam és rövidesen ott találtam magam a BNP kutatóháza mellett emelkedő bivakháznál. Nosza, letelepedtem és nekiláttam második szendvicsemnek, ami azonban majdnem a torkomon akadt. Mert, lőn hangokat hallottam, félreérthetetlen emberi hangokat, amik közeledtek felém, majd amikor a kibocsájtójuk meglátott méla csámcsogásom közepette, gyors "jó napotot" követően iziben visszaindult az érkezése irányába. Olyannyira meglepődött ugyanis a fiatalember, hogy még a leányzó kezét is majd elfelejtette megragadni és elrángatni egy másik "arra" alkalmas bokor irányába. Miközben ez a kis közjáték zajlott a kutatóház felől valami búgást hozott a szél és nagyon nagy meglepődésemre és őszinte csodálatomra - hiszen a rét közepén voltam - egy alt fuvolán játszott valaki lent a házikónál. Mesés volt! Lefelé haladtamban meg is akartam dícsérni a muzsikust, de a társai közölték, hogy már odébb ment, mert valami patakot talált és azt csodálja éppen. Gondolom, a patakcsobogás hangjait memorizálta, hogy a következő darabjába bele tudja építeni azokat is... Innentől kezdődött a nap legizgalmasabb része, ugyanis elértem az előző pihenőnél jól kinézett Szárdóka nevű csúcsocska lábához. Ez a kisebb hegy a Savós völgytől nyugatra elmelkedik és mindenféle görbe szintvonalak határolják. Tehát ide nekem fel kell mennem! Fel is mentem, szinte nyílegyenesen, ami jó kis edzést jelentett, majd a tetején térerőre találván némi információt nyújtottam az arra érdemeseknek, a hollétemet illetően. Lett is nagy csodálkozás: "mit keresel Te ott?" címmel. Nos, éppenséggel nem kerestem semmit, mindössze erre vitt az utam. Innen tovább pedig a Savós-tető csúcsára botorkáltam át, ugyanis a két csúcs közötti gerinc tele volt kövekkel, amik mindig akkor adták fel helyzeti energiájukat, mikor a talpam rájuk helyeztem. Ennek eredményeképpen szépen rá is tenyereltem egy nagy villás faágra, ami hangos reccsenéssel adott hangot méltatlankodásának. Persze mindez úgy történt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva pancserek számára. Ugyanis, én a szép kis bal kacsómmal a totális egyensúlyvesztés állapotában az alsóbb ágra tenyereltem rá, mondván az majd jól megtámasztja kibillent egyensúlyomat, azonban az imént említett reccs következett be és a felsőbb villás ággal kaptam egy szép nagyot a kobakomra. Még szerencse, hogy jobbára a bézból sapka sildje volt az ütközési pont és nem a fejem teteje. Mindenesetre a faág dupla sikert könyvelhetett el magának, mert nem elég, hogy a fejemre rácsapott, a bal csuklómat még jól oda is vertem egy alattomos köhöz, mikor támasz hijján megrogyott alattam az ág... Ettől az orvtámadástól olyan erős szívdobogást kaptam, hogy rögvest menekülőre fogtam a dolgot és leiszkoltam a hegyoldalról a menedéket jelentő turista útra és azon már minden esemény nélkül szépen besomfordáltam a Hámori tó mellé és buszra szálltam. A nagy ijedelmet még azért ki kellett kúrálni, ezért a városba beérve, a húsvéti pénzemet léhán elsüteményeztem és fantasztikus kulináris élvezetekkel zártam ezt az egyébként is fantasztikus csavargással töltött "ünnepnapot".  S. ui: továbbra is ajánlom magamat, illetve az egykor az "Ország tortája" megtisztelő címet kiérdemlő Szatmári szilvás süteményt! Minden jót!