TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: We will Rax you
Címkék: Csellengés Hétkaland Rax klettersteig
Blog Beljegyzés: Mielőtt belevágnék a történetbe, vissza kell kanyarodnom az előző beszámolómhoz. Zsuzsi ugyanis leteremtett, miután elolvasta: "Te nem is szoktál káromkodni!" Nos, ez talán így van, de itt mindez a show része. És hogy ez miért fontos? Azok kedvéért, akik nem az elejétől fogva kísérik figyelemmel, hogy a mozgás milyen hatással van a szervezetemre és az elmeállapotomra, most újra be kell avatnom mindenkit a műhelytitkaimba. Tehát: ha itt-ott plagizált szövegrészletekre, helyesírási, stilisztikai és egyéb nyelvtani hibákra, szövegkohéziót nélkülöző szerkesztetlenségre vagy bármi más, nekem fölróható dologra bukkantok, az nem a véletlen műve. Nem bizony! Hajlamos vagyok megváltoztatni dolgokat, az eseményeket élénkebb színben föltüntetni, ugrabugrálni az idősíkok között, ismételni magamat vagy épp ismételni magamat. Mindezt azonban nem kizárólag az okozza, hogy vénségemre szenilis kezdek lenni, hanem a ti szórakoztatásotokat is szeretné szolgálni. És ha már a korom szóba került: egy ilyen öreg róka, mint én, talán látatlanban, ismeretlenül is megengedheti magának a tegezést. Akinek ez gondot okozna, helyettesítse be önözéssel. Ja, és még valami: azt se higgyétek el, amit kérdezek! Most pedig induljon a vetítés. Tudtam, hogy hívni fog. Már reggel megéreztem. Aztán délben végre megcsörrent a telefonom. A vonal túlsó végén pedig... nem-nem, teljesen rosszul gondolkoztok! Sajnos nem egy magas, szőke, kék szemű szépség. Be kellett érnem Ferivel, azaz Tesóval a Gaz Ellenséges Túracsapatból. (Így szoktuk emlegetni a Hétkalandot, cserébe ők a megtisztelő Akiket Le Kellene Törölni A Piacról formulával illetik a Csellengést.) A leghűségesebbek talán még emlékeznek az utolsó péntek tizenharmadikámra, amelynek popsiker lett a vége: platina lemez hat csavarral. (És Gesztivel ellentétben nekem örömet okoz, ha a popsi kerek, de ez itt és most szerintem senkit nem érdekel. Ha valaki mégis érintettnek érzi magát, lányból van és csinos, az keressen bátran. Szingli vagyok - a történet elején mindenképpen. Na de több komolyságot, kérem, hiszen mégis egy túrabeszámoló készül.) Oda szerettem volna kilyukadni, hogy az utolsó zárójelentésemen a "Sporttevékenység nem végezhető" mondat szerepel. Nekem azonban sikerült bebizonyítanom az ellenkezőjét. Azért hívott a Hétkaland, hogy megbírom-e már a Raxot. Naná, hogy megbírom! A "Dezső, a disznó" című túrát (aki az ofisöl nevén ismerné: Haidsteig) ugyan nem vállaltam elvitelre, helyette a pizzafutár bácsi hozott gőzölgő Hoyossteiget, az út porát pedig másnap az ördög fürdőszobájában mostuk le magunkról. Tesó ugyan fölajánlotta a D-s túra vezetését is, de csak bolond vagyok, nem öngyilkos. A bolondságom oka egyébként (most éppen) a zárójelentés és a túravezetés összefüggésében keresendő. Azonban Tesó lelkesedése hamar átragadt rám, és ismét ésszerűlen döntést hoztam: háperszehogy igent mondtam a túravezetői felkérésre. Este összeültünk, tisztáztuk a részleteket, majd übergyorsan elkezdtem vágni a centit: már csak ennyit kell lakásban aludni, hogy aztán szabad ég alatt tehessem ugyanezt. Néhányat kavartam a túrán, mert a többség hétfő este tér haza, mi viszont aznap már dolgozunk. A "mi" alatt a csapat 40%-a értendő: Kata, Évi kolléganőm és a férje, Balázs, valamint e sorok szerénytelen szerzője. Szerencsére eleve kinőttük a kisbuszt, ezért a plusz egy autóra mindenképpen szükség volt, a mi széthúzásunk nélkül is. (Fogjuk az egészet Katára, mert ő mondta az utolsó pillanatban, hogy mégis eljönne - aminek mellékesen nagyon örültem, de szerintem a többiek is.) Pénteken még szerettem volna gyorsan ezt-azt vásárolni, de örülök, hogy egyáltalán az ennivaló belefért a soppingolásba. Hirtelen ugyanis mindenki engem akart: rengeteg munka esett be, dacára a pénteknek. Kedves kollégák, tudom, hogy nem vagyunk állami hivatal, de ilyenkor közeleg a hétvége, tehát mindenki húzzon haza kettőkor! Na! Oké-oké, a mai világban általában örülni kéne annak, hogy egyáltalán van mit dolgozni, most viszont inkább indultam volna - például egy jó polárpulcsiért. Summa summarum: maradt az Imitől kölcsönkapott darab. Thenx, Roomie! Szerencsére egyszer minden munkanap véget ér. Egy félreértésből adódóan kavarogtam egy sort, mire megleltem a buszt, amivel a madarasteszkóig kellett mennem. A végállomáson találkoztunk Évivel, majd villámbevásárlás,  rohampakolás, érzékeny búcsú a kutyájuktól, végül huss és pöcc. Fölhívtam Tesót, hogy mi most indulunk. Azt válaszolta, hogy ők a 31. kilométerkőnél járnak. Megbeszéltük hát, hogy szokás szerint a mosoni benzinkúttól keressük egymást. Mivel egy picit gyorsabbak voltunk, a kúthoz már egyszerre érkeztünk. Kiszálltam a kocsiból, odamentem a kisbuszhoz, és akkor... ...és akkor megláttam Őt. Épp olyan volt, mint ahogy a beszámoló legelején elképzeltétek: magas volt, szőke és gyönyörű. Azonban mielőtt végképp beleszerettem volna, mindenki visszaért a mosdózásból, így a játékos bemutatkozó kört már ott, az aszfalton megejthettük. Tíz emberből hármat ismertem (plusz önismeret, de annak híján vagyok), a többieknek eddig csak a nevét láttam a körímélben. Ismerkedés után abban maradtunk, hogy ki-ki saját tempóban közelíti meg az objektumot, és majd ott találkozunk. Kihasználva az Opel áramvonalasabbságát (gyártom ám a szavakat) mi nyertünk. Fölvertük Éviék sátrát, majd nekiálltunk a várakozásnak. Egy idő után kiderült, hogy ők is rég megérkeztek, csak hasonló elfoglaltságot találtak, mint mi. Tehát beszálltam sátrat építeni. (Igen, építeni, mert az egyik sáturrúd úgy döntött, hogy ő többé már nem az, és egy szebb újjászületés reményében kileheli lelkét. Szerencsére mindig van nálam Leukoplast.) Amikor mindennel készen voltunk, megállapodtunk a reggeli ébresztő időpontjában, majd a derékaljam és a hálózsákom társaságában átvonultam a Schneebergre, a Raxon hagyva túratársaimat. Helyismerettel nem rendelkezők kedvéért: a sátortábor az út egyik oldalán helyezkedik el, a másik oldalon egy domboldal emelkedik (én itt éjszakáztam a meztelen csigák és a hamarosan kaszálható fű között), a kettőt elválasztó aszfaltcsík pedig földrajzilag is elválasztja a két tájegységet. (Földrajztudósok ebbe nyilván belekötnének, hiszen a Schwarza patak sokkal valóságosabb határnak tűnik, mint az ember által odasajtolt bitumen.) Mindebből most csak annyi fontos a számunkra, hogy megtörtént a hálózsák első éles tesztje. Amikor bebújtam, még igencsak melegem volt: némi hulladékhőt ki is kellett engednem, mert ha meggyulladok, a libatoll valami förtelmes bűzzel égett volna körülöttem. (A műanyag külső borításról nem is beszélve...) Hajnalra azonban hűvösebb lett, ekkor hálásan gondoltam Imire, amiért nálam lehetett a polárja. Reggel aztán rájöttem, mi volt a fő gond: mivel nem teljesen vízszintes felületen próbáltam éjszakázni, szép lassan lecsúsztam a derékaljról, és ez nem bizonyult a legjobb módszernek hőszigetelés szempontjából. Korán keltem, aminek két hatalmas előnye is volt: egyrészt így nem kellett sorszámot tépnem, hogy bejussak Kaisrebrunn legfontosabb épületébe (t. i. a vizesblokkba), másrészt pedig jutott időm a napi gyakorlásra (tibeti öngyógyító technika, a.k. a. pránanadi, ima az esőmentes időjárásért, néhány pozitív gondolat a számomra fontos emberekért, ilyesmi). A megbeszélt időre lementem a parkolóba. Kiterítettem a buszban a hálófelszerelésemet, hogy megszáradjon másnap éjszakára, aztán segítettem Tesónak a reggeli előkészületeiben. Ő fölolvasta a napindító gondolatot, majd mindnyájan az asztalra tettük a közös reggeli hozzávalóit. (Nálunk, csellengőknél ki-ki alapon megy az étkezés, de ezt a közösködést szívem szerint bevezetném, mert a hangulathoz ez is hozzátesz. Ha úgy tetszik, közösségi élmény.) Mivel nekem nem jutott sátor, kénytelen voltam a mikrobuszban átöltözni, összecsomagolni, szóval fölkészülni a túrára. Mire visszatértem, Tesó már fejeket tágított: bemutatta a felszerelést, elmagyarázta, mi hogyan működik, majd én következtem a hegyen való közlekedés rövid ismertetésével. Amikor minden megvolt, bepréseltük magunkat a nagyobbik személygépjárműbe (ez elég erős túlzás, a Ford ugyanis szerintem még jónéhány embert magába tudott volna tömni, legfeljebb a Poizei nem nézte volna jó szemmel - ha lett volna, de a barna jelek szerint itt csak zergék és hegymászók vannak). A völgy bejáratánál leparkoltunk, mindenki hátára kanyarította a kiszsákot, aztán irány a kaptató. Ferinek ez még vízszintes, másnak már megerőltető volt. A magam részéről annyit szoktam mondani, hogy akinek tetszik, nézelődjön, akinek nem jön be annyira, gondoljon arra, hogy most dolgozik meg azért az élvezetért, amit a majdani vasalt út fog jelenteni. (Akinek még nem jött volna le, klettersteigezni érkeztünk az Alpok legközelebbi kétezreseihez.) Amíg csak lehetett, együtt haladtunk, közben beszélgettünk, folytattuk az ismerkedést. A Hoyo és az Alpen elágazásánál földobtuk a kérdést: ki merre? Itt volt az utolsó átjárási lehetőség a két csoport között. Aki ugyanis engem választott, az elvileg a másnapi C-D-s túrán nem vehetett volna részt (de persze nem így lett). Ők hatan, mi négyen indultunk el. Nekik jutott a szélesebb út: föl a Gaislochsteigig, majd egy harántolás a Gustav-Jahnról elnevezett úton, végül le az egyik legpatinásabb útvonalon, az Alpenvereinssteigen. Mi a másik vénséges utat kaptuk, a Hoyossteiget, majd lefelé a Rudolfsteigen ereszkedtünk. Ehhez most a bozótba kellett vágódnunk (üdvözlet a kullancsoknak). Az erdei út egy régi vízmosáson is átkelt, majd egyre ritkult a növényzet, míg végre elértük a sziklásabb részeket. Itt még egy kicsit kaptattunk, egészen a fal tövéig, majd egy rövid eü szünet után nekifogtunk az öltözködésnek. Mónival közöltem, hogy meg fog halni. Szegény akkor még nem ismerte annyira sem a stílusomat, mint a túra végére. Nem akartam én őt fenyegetni, csak arra céloztam, hogy nem jól van rajta a beülő. A DANGER feliratnak ugyanis nem szabad látszania. Gyorsan visszafűztem a hevederét, majd Livinek próbáltam segíteni. Rajta azonban csak egy jó adag szalonna segített volna: a darázsderekán lötyögött a teljesen behúzott beülő is. Ígyhát kibújtam a sajátomból, cseréltünk, beállítottuk, meghúztunk, és a nagy örömködésben elfelejtettem megnézni Orsi felszerelését. A via ferrata szetteket mindenkinél ellenőriztem, hogy jó helyen fűzzék át, de arra az apróságra nem figyeltem oda, hogy Orsi még mindig DANGER-ben van. (Emiatt hihetetlenül szégyellem magam. Hálát adhatunk az Úrnak, hogy nem történt semmi baj.) Minden úgy volt, ahogy Tesó ígérte. (Én ugyanis még sosem másztam a Hoyót, ezért viszonylag részletes útleírást kértem a főszervezőtől.) Egy B-s szakasszal indult az út, ahol szegény Livi rögtön szeretett volna visszafordulni. Ezt azonban már csak a többiek miatt sem lehetett megtenni, így rövid rábeszélés segítségével átvészelte az első igazi kihívást. Folytatattuk a mászást olyan szakaszokon, amit a vakond csinál (A-s, és én kérek mindenkitől elnézést: egy év nyelvszak ezt művelte velem). A fényképezőgépet Mónira bíztam, hogy időnként mégis elkunyeráljam. Arra fogtam, hogy róla is kell kép, valójában azonban időnként föl-fölötlik bennem korábbi szakmám (t. i. először fényképészként végeztem - tanultam előtte sokmindent, lásd az előbbi zárójeles megjegyzést, ezt viszont sikerült abszolválni), és olyankor kényszeres gombnyomogatóvá válok. Mit tagadjuk, szép helyen vitt az út. Időnként kiültünk a sziklafokokra, hogy tízóraizzunk, gyönyörködjünk a látványban, süttessük a hasunkat a nappal vagy épp kiszellőztessük a sisakunk belsejét. Néhány megállásból Móni leszűrte a nap legfontosabb tanulságát: a nap csak akkor süt, ha haladunk, egyébként rögvest előhúz egy felhőt a tarsolyából, és bebújik mögé. Mesélhetném naphosszat, hogy micsoda lenyűgöző látvány tárult elénk odafönn. Beszélhetnék a rozsdaszínűvé barnuló levelekről, az őszbe csavarodó természet fejéről, de már a kínaiak is tudták, hogy egyetlen kép többet mond ezer szónál. Köszönet illeti épp ezért Mónit, aki a nap során többszázezer szót megspórolt nekem. A régi mondásra reflektálva viszont úgy gondolom, egyetlen pillantás többet ér ezer képnél, tehát mars ki a Raxba, nézzetek körül, és fotoszintetizáljatok, amíg ilyen szép az idő! Volt egy második zizis szakaszunk is, ahol Livinek segíteni kellett, de egyébként minden simán ment. Egy résznél kipróbáltuk, milyen érzés beleterhelni a cuccba, amikor szépen hátra dőlünk, lábunkat a siklának vetjük, és úgy csinálunk, mintha 150 méter tátongana alattunk. Ezután derült ki, hogy ez bizony gondatlanságból elkövetett emberölési kísérlet volt részemről. Szerencsére Orsi nem egy égimeszelő, és bár tudom, hogy most utál, amiért ezt leírom, én nagyon örülök, hogy nem nőtt nagyobbra. A lényeg, hogy orvosoltuk a hibámat, mielőtt bármi történt volna, az illetékestől pedig a nagy nyilvánosság előtt kérek elnézést. Fölérve a fennsíkra egy fenyvesben találtuk magunkat. Először még csak embermagas fák között vitt egy keskeny ösvény, majd bejutottunk egy igazi erdőbe, ahol a nap már nem tűzött a fejünkre. Itt találtuk meg a táblát, amely szerint a Hoyossteig innen indul (esetünkben persze itt ért véget). Ennek örömére ismét megálltam - az utóbbi öt percben már legalább harmadszor -, hogy előhúzzam a jól megérdemelt csúcscsokit (Toblerone, ahogy Józsival szoktuk, habár ez itt nem a reklám helye). Egyébként egyikünknek sem hiányzott a kalória, mert épp előtte ettük tele magunkat, de a magashegyi túrákon ez al(a)pfelszerelés, úgyhogy mindenkibe belediktáltam egy háromszöget. Lefelé Orsi és Móni előreszaladt, mint a zergék, mi pedig lemaradtunk Livivel, mert szegényt a bakancsa megsanyargatta kissé, majd a combja is beizomlázasodott. Átvettem hát a felszereléséből mindent, ami csak befért a táskámba (és örültem, hogy nagyobbik zsákkal indultam neki a napnak, nem a kis pirossal). Nekiadtam a túrabotomat, és ahol kellett, segítő jobbomat is. Hiába, a kiscserkész segít, ahol tud. A többiek azért vártak ránk egy darabig, de szerencsésen leértünk mindnyájan, és még nem is sötétedett egészen ránk. Szerintem mindnyájan ügyesek voltunk, és örülök, hogy mindenki végigjött, bevállaltaleküzdötte, megoldotta. Az autótól fölhívtam Tesót, hogy ők hol járnak. Tíz percet kért, ezért nem indultunk neki gyalog a patakvölgynek. Vacsora előtt Tesó fürdőzést rendelt el. Négyen szántuk rá magunkat, hogy az "ilyen hideg" (ugye ismeritek a szakállas mondást, tudjátok, mire gondolok) vízbe vessük magunkat: Kata, Andi, az ötletgazda és én. Oké, Krisztián szintén bevállalta, de nem akart nekünk meztelenkedni, ezért ő egy sötétebb partszakaszt választott. Mi hol egymásnak világítottunk, hol sötétben ugrabugráltunk, egy azonban bizonyos: kijönni a legjobb. És tényleg nem fáztam utána. Zseniális, a nap legsötétebb fénypontja volt, komolyan mondom! Must try. A mi megfagyásunkat a vacsora megfőzése követte, ami spagetti tésztát és Móni otthonról hozott öntetét jelentette. (Vegaként utóbbiról csak a többieket hallva nyilatkozhatom. Szerintem lájkolták. Szerintem.) Akkorra már a szokásomhoz híven az udvari bolond szerepében tetszelegtem, így nem okozott nehézséget Ferivel egymás hülyeségére egyre nagyobb hangulatfokozókat dobálni. (Pedig nem is ittunk. Lassan amúgy is teljes absztinenciába torkollok, mert enélkül is épp elég jó a kedvem. Feri azért megkérdezte, mi van olyankor, ha még rá is töltök. Azt válaszoltam, hogy ugyanez, csak rövidebb ideig, mert elalszom tőle.) Még fönn a hegyen ígértem Livinek egy masszázst. Vacsora után a fenyegetést tett követte, majd a még ébren lévőket végigmasszíroztam. Aztán eljött az én időm is, doktor Andrea revansot vett, és a mennyekbe röpített. Rég nem kaptam ilyen jó hátdögönyözést (és ezt nem azért mondom, mert rég nem kaptam semmilyet). Meg is kértem gyorsan a kezét, biztos ami biztos. Én lepődtem meg a legjobban, amikor azt mondta, hogy hozzám jön, legalább valaki elveszi. (Segítsetek, ezt most hogy kell értelmezni? Ez a "Ha nincs ló..." esete?) Feri épp előtte mesélt a nagyapjáról és az ő leánykéréséről, úgyhogy most le is tromfolt, hogy nem figyeltem eléggé. A történet szerint ugyanis nagyapó legalább erre az alkalomra kiöltözött, pedig nem volt egy nagy öltönyrajongó (megjegyzem, én sem - azt sem tudom, hová lettek a szép ruháim, pedig legalább kettő volt). Abban maradtunk, hogy egy hegymászós leánykérés történhet piros szélkabátban. Orsi végre igazán beszólhatott. (Szegényt egész nap piszkáltam - bennem ugyan nem volt bántó szándék, de azért megértem, ha kicsit sok volt neki. Másodszor is elnézést kérek tőle a www nyilvánossága előtt.) De nagyon talált a mondata: sámlit fogunk kapni nászajándékba. (Rólam annyit kell tudni, hogy nem csak szerepjátékozás alkalmával vagyok törpe, hanem tényleg a gyerekosztályon öltözködöm. Azt ugye leírtam, hogy Andi sudár, mint a jegenyefa. Innentől kezdve - és mivel színtévesztő vagyok - szurkolok, hogy igazat írtjak a szőke fürtökről és kék szemekről, mert a valóság az, hogy a felhők eltakarták előlem.) Szóval érzékelhetitek, milyen vidám éjszakánk volt, majdnem hajnali kettőig ment a mókázás. Sajnos már nem emlékszem, miket kellene ide leírnom, pedig megígértem, hogy egyik-másik epizód bekerül a beszámolóba. Orsi jogosan fog csúnyán nézni rám... Újdonsült hitvesemnek adtam egy derékaljat (milyen jó, hogy kettő van, és el is hoztam őket), nehogy fáznia kelljen. Hiába, tenyeremen hordozom a csajokat, ha hagyják... (És most csak azért nem írok ide szmájlihegyeket, mert eddig sem tettem egyik beszámolómba sem. Meg aztán mosolyogtunk eleget az este, a hegyek meg körülvettek minket anélkül is.) Amikor már kezdett nagyon korán lenni, Tesóval elmentünk rendbe vágni a kocsit. Megállapítottuk, hogy az egyik legjobb dolog, ami velünk történhetett, az a közös túra gondolata volt. Meg is szülöm hát a védjegyet hozzá: Tesó (R) - Parter a hülyeségben. Ha Feri egy multicég lenne, most biztos milliomos lennék ezért a mondatért. Így maradt a száraz hálózsák és a sárga matrac. A kápolna mellett táboroztam le, nem akaródzott újra legurulni a fűbe, ahhoz pedig túl késő volt, hogy nekiálljak vízszintet mérni a tehénlepények és vakondtúrások között. Ez az éjjel egyébként is jóval hűvösebbnek ígérkezett, mint az előző. Kabátban aludtam, de - vagy épp ezért - így is fáztam. A reggeli gyakorlás után misére mentünk. Odafelé Feri rutinozott egy kört (mert nem tudtuk, melyik faluban lesz 7:30-kor szertartás, és mert nem tudtuk, egyáltalán hol keressük a templomot). Ismét megállapítottam, hogy német nyelvből már nem tudnám életben tartani magamat. Néhány szót értettem csupán, de az élmény leginkább arra hasonlított, mint amikor néhány hónappal ezelőtt hosszú idő óta először voltam katolikus szertartáson. Kapkodtam a fejemet, fogalmam sem volt a liturgiáról, azt sem tudtam, mikor miért kell ülni, állni vagy éppen térdepelni. Ami a sovány vigaszt nyújtotta, hogy Tesó sem értett mindent, pedig ő Németországban végezte az egyetemet, és anno kívülről tudta a német nyelvű istentiszteletet. A mise után odajött hozzánk egy kedves hölgy, kávéra invitált bennünket az otthonába, és érdeklődött, hogy Mariazell felé zarándokolunk-e. Monduk, hogy nagyon kedves, de vissza kell mennünk a társainkhoz, és valójában csak hívő hegymászók vagyunk. Azért ilyenkor mindig melegség tölti el a szívemet, hogy még létezik önzetlen szeretet. Feri visszafuvarozta a társaságot egy szép, napsütötte helyre, ahol kipakoltunk a kisbuszból. A lányokra bízta a reggeli el(ő)készítését, hogy Katát és engem vissza tudjon vinni a táborhelyre. Érzékeny búcsút vettünk hát a túratársakkal egymástól. Orsiéktól megkaptam, hogy hiányozni fog a hülyeségem. (Ekkora bókot régen kaptam - de komolyan! Utoljára talán akkor, amikor tizenévesnek néztek.) Andi búcsúzóul megetetett meggyes sütivel. Kénytelen voltam megerősíteni a leánykérést, olyan finomat sütött - de nem vagyok érdekember... A táborban Évi és Balázs már ébren vártak. Balázs úgy döntött, hogy a kétnapi láz után most inkább semmiféle túrára nem szánja rá magát, inkább pihen, alszik, napon kúrálja magát. Ezért az Elindulni három nővel c. tárca (oké, itt gugliztam, hogy a műfaj stimmeljen) főszereplőjének érezhettem magam. Nem rossz értelemben - a csajok hamar összepakoltak. Hagytam Livinek egy derékaljat, Andinak egy hálózsákot és pár keresetlen szót. (Remélem, azért megtalálta.) Miután minden összeállt az induláshoz, az Éviből, Katából és Liviből verbuválódott csapattal nekiindultunk az ördög fürdőszobájának, azaz a nyelvtörőnek is beillő Teufelsbadstubensteignek. Livi csak a beszállóig jött, aminek utólag meg kell mondjam, hogy örülök. Nem gonoszságból, és nem azért, mert megszállt odafönt az út névadója (hiszen bennem van már kiskoromtól fogva). Egyszerűen az előző napi A-B-s tapasztalat egy sokkal B-sebb utat kockázatosnak mutatott. Maradtunk hárman. Livit eligazítottuk lefelé, mi pedig nekiindultunk a szikláknak. Kis létszámú csapattal mindig sokkal könnyebb és gyorsabb mozogni. Most is elképesztő tempóban nyertük a szintet. Büszke is vagyok a lányokra! A gyors haladás több hosszabb szünetet tett lehetővé. Sok helyen meg tudtunk állni nézelődni, fényképezni, eszegetni, mantrázni, és útközben még a beszélgetésre is jutott energia. A Teufel sokkal hirtelenebb emelkedésű, talán kitettebb is, mint a Hoyo, és a drótozott rész is koncentráltabban van jelen benne. Igazibb klettersteig, a végén némi törmeléklejtős izgalommal. A legtetejére érve lecsatoltuk a biztosító felszerelésünket, üldögéltünk, örültünk a napfénynek, a melegnek, annak, hogy most itt lehetünk, és az egész világnak. Egész sokan lettünk: jöttek föntről cseh srácok, jöttek velünk lentről idősebb és fiatalabb párok, jöttek osztrák családok másfél éves gyerkőccel - mi pedig mindhárman megállapítottuk, hogy ez a követendő példa. Valamikor négy óra felé elindultunk lefelé, hogy Balázsnak ne kelljen túl sokat várnia ránk a parkolóban, amikor odajön értünk. Élveztem a túrabot biztosította tempót és mozgásszabadságot. Közben rengetegszer megálltunk nézelődni, kikukkantottunk a sziklaormok tetejéről, beszélgettünk a szembe jövő magyarokkal, fényképeztünk, és ütemesen veszítettük a szintet. Emlékeztem tavalyról, hogy sok létra van itt. (Apropó: tudjátok-e, hogy a Weichtalból elindulva az első régi-régi vaslépcsőnek hány foka van? Kereken 160. Már rég szerettem volna tudni, de mindig későn jutott eszembe. Most megszámoltam, mert csak egy picit kellett érte visszafordulni és újra megmászni.) Sokszor volt olyan érzésem, hogy még jobban ki van biztosítva az egész út. Pedig ez még nem is egy nehéz útvonal, főleg az erdőben nem. Azonban ott is csodálatos látvány tárult elénk, így nem bántuk, hogy lefelé már nem igazi vasalt út visz. Mire leértünk, Balázs már egy fél órája várt bennünket, Ez azt jelenti, hogy nagyobb csapattal akár 2,5-3 órát is el tud lenni az ember csak lefelé - és akkor még nem indultunk neki fölfelé. Gyorsan összeszedtük a maradék dolgainkat, írtam Tesónak egy rövid üzenetet, majd beültünk a kocsiba, és irány haza. Az úton számomra semmi érdemleges nem történt. Balázs jól vezet, ezért nem okozott nekem gondot, hogy elaludjak amíg ő a volánt tekergeti. Néha föl-fölriadtam, de semmi negatív meglepetés nem ért. Katával hol felváltva, hol szinkronban aludtunk hazáig, végül a mihamarabbi viszontlátásban bízva elbúcsúztunk egymástól. A viszontlátásra nem kell majd sokat várni, mert nálam lesz afterparty - ha jól sejtem, házi pizzával. Készüljetek!