TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: Az aranysakál hazai története...
Címkék:
Blog Beljegyzés:   „Otthon, édes otthon … – az aranysakál hazai története az elmúlt évtizedekben” címmel   KONFERENCIA ÖSSZEFOGLALÓ   Az aranysakál a Kárpát-medencében: múlt, jelen és jövő Csányi Sándor, Szent István Egyetem, Vadvilág Megőrzési Intézet (Vadbiológia), 2100 Gödöllő, Páter utca 1. - css@ns.vvt.gau.hu   Amikor az „Otthon, édes otthon... az aranysakál hazai története az elmúlt évtizedekben” konferencia szervezésének gondolata felmerült, akkor egy olyan fórumra gondoltunk, ahol felvonultatható mindaz, amit e fajról régebben tudtunk és amit a jelenkor kutatásai alapján az elmúlt években megismertünk. Az aranysakál (Canis aureus) megjelenése és rohamos terjedése meglepetés volt a kutatók, a vadgazdálkodók és a természetvédelem számára is. Azon esetek közé tartozik, amikor egy „kihalt” faj rácáfol a dogmákra és a szabályokat felrúgva jól láthatóan írja át a tudomány és a gyakorlat addigi ismereteit. Miközben a sakál elhíresült, s a vadállományt és a juhágazatot fenyegető „csúcsragadozóvá” válik, a józan szkepticizmus ottmarad: mi igazolja e híreket és véleményeket? Hol van a határ a vélelem és a biztos tudás között és vannak-e bevált eszközök, amikkel a háziállatok vagy a vad megvédhető? A következőkben röviden összefoglalom az előadások néhány gondolatát. Célom, hogy rámutassak néhány fontosabb területre és ismereteink ellentmondásaira. Végezetül pedig javaslatot teszek arra, hogy mik lennének azok a kérdések, amik megválaszolása az aranysakál állomány hatékonyabb kezelésének megalapozása érdekében szükséges. Már a sakálról készült történeti összefoglaló rávilágít azokra a nehézségekre, amik miatt a faj múltjáról nehéz nyilatkozni. Sőt, jobbára azt kell tisztázni, hogy a korábbi irodalomban gyakran megjelenő nádifarkas és az aranysakál tényleg azonosak-e? Feltehető, hogy maga a „sakál” megnevezés is viszonylag új a nyelvünkben, ezért régen a nádifarkas volt e ragadozó neve, mely alatt sokszor kisebb testű farkasokat, illetve a kutyafélék basztardjait egyaránt értették. Bár az aranysakál első hazai betelepedéséről, térhódításáról sötétben tapogatódzunk, a hazai észlelések feldolgozása azt támasztja alá, hogy Magyarországon az aranysakál valószínűleg egykor elterjedt volt. A nagy folyószabályozások évszázados történetének végén élőhelyeinek utolsó foltjait a nagytáblás mezőgazdaság tüntette el, s ezzel párhuzamosan egy időre az aranysakál is eltűnt a magyar fauna tagja közül. Az utolsó, mintegy 50 év megfigyeléseit és elejtései alapján jól látszik, hogy a faj feltehetően a legtöbb esetben a nagy folyók mentén tért vissza hazánkba, majd zömében bizonyos gócpontokon jelent meg, mint amilyen a Dráva-mellék, Tolna-megye, a Tisza-tó környéke, a Nyírség déli része, valamint a Fertő-Hanság vidéke. Az aranysakál őshonos ragadozónk, amely a múltban kis egyedsűrűségben és megszakításokkal volt jelen hazánk jelenlegi területén. Közép-Európai és Balkáni visszaszorulása idején a XX. század közepére hazánkból is eltűnt. A visszatelepülése a nyolcvanas években kezdődött és az újbóli megtelepedést (azaz a kóborló egyedeken túl a szaporulat megjelenését is) a kilencvenes évek második felében sikerült igazolni. A különböző vizsgálatok állományának exponenciális emelkedését jelezték. Az akusztikus állománybecslés során a faj szaporodó állományait, családjait a legkülönbözőbb helyeken sikerült meglelni. Nádas, mocsaras területeken, fás legelőkön, erdő-mezőgazdasági komplexumban, homokhátakra telepített száraz akácosokban és fekete fenyvesekben csakúgy, mint ártéri galériaerdőkben. Az aranysakál nemcsak erősebb, mint a vörös róka, hanem szaporodási stratégiája is sikeresebb. Míg a kölykök száma a placentahegek alapján gyakorlatilag megegyezik, a kölyköket együtt nevelő sakálcsaládok lényegesen hatékonyabban nevelik fel azokat, mint a róka. A rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy a faj soha nem volt jelen akkora állományokkal hazánkban mint jelenleg. Továbbá, az aranysakál országos elterjedése várható, melynek gátja egyedül a búvóhely hiánya lehet. Táplálkozása a rókáéhoz hasonló, de annál erősebb és sikeresebb, ezért egyértelműen dominálja azt. A hazai vizsgálatok az aranysakál számára a kisemlőstáplálék, azon belül a mezei pocok elsődlegességét jelzik. Ez szinte kifogyhatatlan rágcsálóbázisra utal, amit a forrásfelmérések is alátámasztanak. Másodlagos táplálékai a vaddisznó (részben tetem, zsiger) és a növények. A szarvasfélék táplálkozási szerepe alárendelt, vagyis fogyaszt belőlük, de ennek aránya alacsony. Az újabb hazai vizsgálatok a kisemlősök mellett nagyarányú nagyvadzsiger fogyasztást jeleznek. A sakál alapvetően magányos vadász, de a rágcsálóknál nagyobb állatokra párban és csoportosan is vadászhat. Ez nagy különbség a versenytársakhoz, így a vörös rókához képest. Újonnan meghódított területen a táplálkozása változatosabb, ahol a sakál jelenléte már rendszeres, szűkül a táplálkozásának a változatossága, és táplálkozási szokásai akár a specialista fajokra jellemzőek lehetnek. A táplálékkínálat változásához gyorsan alkalmazkodik, ami gyors hazai és közép-európai terjeszkedésének is lehet egy magyarázata. Az opportunista sakál a nagyon széles táplálékspektrumot kihasználva, a könnyen (számára veszély nélkül) megszerezhető táplálékokat részesíti előnyben, ugyanakkor bármikor kész táplálékot és vadászati stratégiát váltani. Új területekhez való gyors alkalmazkodását az is elősegíti, hogy a sakálszülők és a segítők a kölyköket nagyon változatos táplálékkal látják el és hosszú időn keresztül tanítják vadászni. Az aranysakál a hazai fauna és az életközösségek természetes része. A kutatások eddig alig foglalkoztak azzal, hogy az aranysakál újbóli megjelenése, állományának terjedése és bizonyos területeken való növekedése milyen hatással lehet a védett státuszú fajokra. E tekintetben inkább csak különböző szempontok szerinti gondolatkísérletekre lehet vállalkozni. Lehetséges „haszna”, egy őshonos faj visszatelepülésével nőtt hazánk fajdiverzitása, mely csökkentheti a vaddisznóállományt és ezáltal csökkenti a földön fészkelő fajokra nehezedő nyomást. A kutatások bizonyítják más ragadozó fajokkal, legfőképpen a rókával szembeni sikerességét és ezáltal feltételezhető, de hazai vizsgálattal még nem igazolt adott területeken a rókaállomány sűrűségének csökkenését (intraguild szabályozás). Az aranysakál feltételezett „káros” hatásainak értékelését tekintve érdemes megjegyezni, hogy „A táplálkozásvizsgálatok eredményeinek értékelésekor fontos leszögezni, hogy az adott táplálék faj (csoport) „alacsony” szintű fogyasztási aránya pusztán azt jelzi, hogy az adott táplálék a ragadozó számára kevésbé fontos. Fogyaszt belőlük, de a nélkül is fenn tudja magát tartani. A zsákmány oldaláról viszont ez egészen másképp nézhet ki. Ugyanis alacsony arányú fogyasztás is végzetes lehet egy kis egyedsűrűségű, egyéb okok miatt is veszélyeztetett zsákmány faj (pl. haris, parlagi vipera) állományára.” Emiatt több védett és fokozottan védett állatfaj állományaira is jelenthet az aranysakál veszélyt. Ezt a lehetőséget azonban eddig a nemzeti parkok szakemberei nem tapasztalták, de gyakori az olyan megjegyzés, hogy a róka és vaddisznó csökkenése megfigyelhető, ami természetvédelmi szempontból mindenhol előnynek számított. Összességében az aranysakál megjelenése a jelenlegi ismeretek szerint természetvédelmi szempontból mindenképpen előnyösnek tekinthető.   Fontos azonban, hogy nyomon kell követni a sakál elterjedésének és állománynagyságának változásait, a védett fajokra vonatkozó hatások kutatását pedig elkezdeni és folyamatosan végezni. Az aranysakálról folyó viták középpontjában vadgazdálkodási és állattartási kártételének megítélése és mértéke áll, de hiányoznak az ezeket mérő célzott kutatások. A sakál hatására nézve új ismereteket szolgáltatnak a balatoni Nagy-berek területén végzett vizsgálatok. Az aranysakál 2000 körül tűnt fel újra a berekben, majd folyamatosan, de nem robbanásszerűen emelkedett az egyedszámuk. Napjainkra az éves teríték húsz fölé emelkedett. Vadászata kifejezetten nehéz. Elejtése igazi vadászélmény, ami színesebbé, vonzóbbá teszi a Berekben történő vadászatot. A területen a nagyvadállomány stabil és kifejezetten jó minőségű. Az őzállomány minőségben és mennyiségben is nőtt és az őz és a sakál egyedszáma között semmilyen összefüggést nem tapasztaltak. A megfigyelések szerint a sakál fizikailag alkalmatlan arra, hogy mérhető kárt okozzon a berki őz állományában. A Nagy-berekben elejtett egyedek boncolása alapján étrendje hasonlít a rókáéra, így komoly táplálék konkurense annak. Télen a rágcsálók mellett keresi a vadászatból származó zsigereket, sebzett és elpusztult vadakat, s a friss tetemeket pár óra után már kikezdi. Tavasszal megfigyelhetők sikertelen vadászati próbálkozások, és ha táplálékkereső útjaik során elfektetett őzgidát, szarvasborjút, illetve a kondától leszakadt vadmalacot találnak, azt levadásszák. Nyáron és ősszel kifejezetten sok rágcsálót fogyasztanak. A vad mozgását számottevően nem befolyásolja a sakál jelenléte. A róka állományára kedvezőtlen a sakál megjelenése, mert a versengés egyértelmű vesztese a róka. A nagyvad, a róka és a sakál viselkedésének megismerésében folyamatos terepi megfigyelések mellett rendkívül hasznos eszközök az automata fotócsapdák, melyekkel nélkülözhetetlen és pótolhatatlan adatokat lehet gyűjteni.   A sakálhoz hasonlóan, de sokkal kevésbé látványosan, az 1980-as években megkezdődött a farkas és a hiúz spontán visszatelepülése hazánkba, amelyet a környező országok gyarapodó állományai alapoztak meg. Az aranysakál invazív fajokat mintázó terjedésével, robbanásszerű állománynövekedésével mára jelentős változást okozott. Az említett ragadozók megjelenése új módszereket és szemléletmódot is megkíván a természetvédelem, a vadgazdálkodás és az állattartók részéről, amire a Kuvaszok és Nagyragadozók Természetvédelmi Program tapasztalatai adhatnak példákat. Az eddigi vizsgálatok megerősítették, hogy a kuvaszok a megfelelő tartáskörülmények betartásakor aktívan és hatékonyan képesek ellátni a legelő háziállatok melletti védelmet. Felderítő őrzőstílusuk és aktív védelmi reakciójuk folyamatos oltalmat biztosít, a nappali legeltetéskor és az éjszakai pihenéskor egyaránt. Az összetett őrzés-védelmi rendszer egyik fő elemeként, jelentős visszatartó és megelőző hatással vannak a területeken élő farkasokra és medvékre. Az észak-amerikai tapasztalatok szerint a kuvaszok hatékonyak a prérifarkasokkal (coyote) szemben és képesek azok elpusztítására is. A prérifarkas küllemében, viselkedésében, táplálkozásában a sakálnak megfelelő faj Észak-Amerikában. A kutyák védelmi módszerének lényege a megelőzés, egy ütközőzóna létrehozása a potenciális zsákmány és a ragadozó között. Ezért feltételezhetjük, hogy alkalmazásuk az aranysakál esetében hasonlóan eredményes lehet. A nyájőrzők viselkedésének rendszeres ellenőrzése és az emberi beavatkozás önálló munkavégzésük dacára sem nélkülözhető. Az egész életen át tartó tanulás kulcsfontosságú tényező a megfelelő genetikai alap mellett, hogy a kihelyezett kölykökből, a későbbiekben jó munkavégzésű pásztorkutya legyen. Az Északi-középhegység területén 2004-2006 és 2010-2011-ben végzett vizsgálatok alapján a hazai állattartók felkészületlenek a problémára. Fontos azonban, hogy a károkozás mértékének és rendszerességének el kell érnie egy bizonyos szintet, hogy rentábilissá váljon a megelőző intézkedések bevezetése. Jelenleg sajnos még nem állnak rendelkezésre értékelhető és rendszerezett vizsgálatok, pedig a megfelelő védekezési/ megelőzési módszerek kiválasztásához elengedhetetlen a módszerek és körülmények pontos behatárolása, ellenőrzése. A fő cél és szempont a kárt okozó állat sikerélményének megszüntetése, a táplálkozás kiváltotta pozitív visszacsatolás elvágása, amihez nem csak a nyájőrző kutyák tartására, hanem más intézkedések megtétele is szükséges. Az erdélyi és felvidéki kedvező tapasztalatokból kiindulva, a kuvaszokkal történő  kármegelőzést át lehet ültetni a hazai gyakorlatba sakálokkal szemben is. A teljes előadás anyaga az alábbi linkre kattintva elolvasható:  http://vmi.info.hu/news/aranysakal_konferenciafuzet.pdf