TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link
Cím: Zakopanei hosszú hétvége
Címkék:
Blog Beljegyzés: Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} A Sas-út árnyékában   Napjaink népszerű adrenalin bombájának ígéretével kecsegtetett egy túra kiírás a túraszervezőben, nosza jelentkeztem hát. Annál is inkább, mivel a hosszú hétvége nem úgy alakult családon belül, mint az kellemes lett volna, így aztán kapva-kaptam az alkalmon, hogy újra megkísértsem a Lengyel-Tátra szellemét. A túrát Etele túratárs szervezte, akiről semmit sem tudtam, de ez nem tántorított el a kapcsolatfelvételtől. Volt már ilyen, hogy ismeretlenekkel kezdtem el egy nagy volumenű túrát és eddig még csak kellemes tapasztalataim vannak. Most sem csalódtam, sőt! Ahogy teltek a napok, került néhány jelentkező a túraszervezőbe – őket szintén nem ismertem – aztán ki is esett egy-két ember. A végleges létszám így is 15 fő körül alakult. Mindenképpen kalandtúrának ígérkezett tehát a kirándulás… Ismeretlen emberekkel túrázni, - ha éppen nem is ismeretlen terepen – de, mindenképpen veszélyes és embertpróbáló körülmények között. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre jobban kezdett felülkerekedni bennem a jól ismert érzés, miszerint: „..kell ez nekem?...” Aztán, mégis bátran belevágtam és nem is bántam meg.   Így november tájékán a magas hegyekben leginkább az időjárás tud bizonytalansági tényező lenni, ezért már a túra előtt egy héttel intenzíven böngészgettem a különböző meteorológiai oldalakat. Nagy megnyugvásomra mindenhol napos, száraz időt jósoltak. A szélről viszont eltérőek voltak a jóslatok, de gondoltam, azt a probléma forrást majd a helyszínen meglátjuk hogyan lehet kezelni. Belepakoltam a pakkomba széldzsekit, esőkabátot, polárt, szóval mindent, amivel elvileg ki lehet küszöbölni az időjárás okozta kellemetlenségeket. Lett is mindjárt 3 nagy motyóm, amiből az egyik a már túrára felkészített hátizsák, a másik a „gardrób”, majd - lévén spórolós, kisköltségvetésű megmozdulásnak terveztem, - egy hátizsáknyi elemózsia. Mint kiderült, szokás szerint túlméreteztem a cumót, de, inkább cipekedek feleslegesen, minthogy a helyszínen derüljön ki, hogy valami otthon maradt.   És, eljőve az indulás pillanata… A parkolóba a megbeszélt időben begördült egy fehér bömös, ami már ránézésre két személlyel az utasterében dugig volt pakolva. Hmm, gondoltam egyrészt hova ülök jómagam, másrészt hova kerül a cuccom, nem beszélve a negyedik utitársról?! Miután kielégítő választ kaptam felmerülő kérdéseimre, következett a nagy találkozó megközelítése, ahol csatlakozott a hiányzó túratárs, majd megkezdtük várakozásunkat a csatlakozásra, ami egy következő autó és annak utasai személyében egyre csak késett. Olyannyira, hogy várakozás közben még meglátogattam egy közeli túraboltot – szigorúan csak melegedés okán. Alig kezdtem meg a nézelődést, megérkezett a várva várt gépjármű, aminek utasai közölték, hogy defekt miatt tartott tovább az útjuk. Puff neki, ez a túra is jól indul.   Miután úton voltunk egyéb esemény nem következett be, az utat gyakorlatilag végig aludtam, Zakopane környékén ébredtem csak fel. A szállást Etele gyorsan megközelítette, látszott, hogy nem akkor jár először a környéken. A recepciós nénike – a közelgő ünnepre való tekintettel – kissé meg volt lassulva, de aztán nagy nehezen csak ide adta a kulcsot. A szoba remek volt, 8 ágy, nagy ablak, 4 páros szekrény és roh@dt hideg… Az ágyon lévő takarókból iziben felcsipeszeltünk hármat a karnisra, így aztán lett nekünk sötétítőnk, hőszigetelésünk, a takarókon túl pedig az ablakban hűtőszekrényünk… Miután ezzel végeztünk elmentem felderíteni a mosdó és egyéb mellékhelyiségeket. Hmm, elég ha csak annyit mondok, hogy finnyás orrú emberek nem menjenek oda szállóvendégnek.   Szombat, első túranap. Előző este megbeszéltük, hogy – bár szinte mindenki teljes szívéből vágyik a Sasos kalandra – előtte azért tartsunk egy felmérőt… hmm, honnan is ismerős ez nekem?!, ezért aztán első napi célként a Giewont megmászása került a célkeresztbe. Szép, nagy hegy, nem túl messze a várostól, misztikus, legendás, meg hasonlók. Szóval nem kis falat, tényleg jó lesz bemelegítésnek. A házból kilépve kellemes meleg! szellő fújdogált az arcunkba, gondoltuk nem lesz itt semmi probléma. Aztán kicsit feljebb haladva a völgyben kiderült, hogy nagyon csalóka ez az októberi melegecske, mivel mindenhol összefüggő hótakaró borította a magasabban fekvő hegyoldalakat. Nem túl nagy hó persze, de arra pont elég, hogy az alatta lévő sziklát csúszóssá tegye. Aztán a kellemes szellő váratlanul felerősödött, olyannyira, hogy az ösvényen felfelé haladva egyszer le is fújta a fejemről a „bézból” sapkát. Még szerencse, hogy megakadt egy törpefenyő gyökérzetében, ezért aztán csak cirka 50 métert kellett visszafelé kutyagolnom érte és nem 300 métert lefelé a völgybe… A csapat természetesen kissé szétszakadozott, ezért hirtelen majdnem a legelején találtam magam. Mivel bőszen kattingattam a fotómasinát, az előttem haladó pár jócskán megelőzött, a mögöttem jövők pedig lemaradtak, így aztán a szokott helyzetben találtam magam, azaz szinte egyedül csatangoltam egy teljesen ismeretlen helyen, magaménak érezve minden szépséget és persze nehézséget is. A szépségeket ezért aztán igyekeztem a fotókkal megörökíteni, a többi meg így visszatekintve nem érdekes… Az úton haladva volt egy hely, ahol egy keskeny szikla átjárón kellett áthaladni, ami enyhe problémát okozott, mivel olyannyira felerősödött ott a szél, hogy majdnem lefújt a hegyről. Később egyik túratárs elmondta, hogy az átkelésre várakozva szinte megfulladt, mivel a szél olyan erővel fújt, hogy hirtelen nem tudott levegőt venni… Ezen a helyen túljutva összezárkózott a karaván és együtt értünk fel a nyeregbe, ahol harsányan bíztattuk egymást, hogy elérjük repülés nélkül a közeli sziklakiszögellést, ami némi enyhet adott az orkánerejű széltől. Érdekes kísérletet hajtott végre egyik fiatal túratársunk, aki a csapattól elfelé tartó irányba állított egy hógolyót, ami aztán váratlanul megtorpant a levegőben, majd visszafelé repült és jól hátba vágta a néhány méterrel odébb lapuló társunkat. Ez a momentum persze heveny hógolyó dobálást váltott ki a társaságból, ezért aztán szinte mindenki részesült a megkergült hógolyók áldásából. Utunkon nem jártunk egyedül, mivel lassacskán felébredtek lengyel túratársaink is, akik közül szokás szerint az utcai ruhás egyedek ragadták meg pillantásomat. Rajtunk a fentebb felsorolt túraruházatok különböző kombinációi, rajtuk pedig motoros dzsekitől kezdve, lapostalpú bőrcipőig minden, kivéve talán a sapkát, kesztyűt és más efféle téli hívságokat. Hiába no, kemények ezek a lengyelek… A csúcs közelébe érve találkoztunk néhány lánccal, amik jelentősen megkönnyítették a feljutást az ismert kereszt tövében található végállomásunkra, ahol mindenki elfogyasztotta a csúcsokra tartogatott elemózsiáját, forró teáját, szottyadt banánját és hasonló harapnivalóját. Néhány csomagolóanyag sajnos föld körüli pályára állt a szélben, ez ellen tenni semmit nem tudtunk. Lefelé újra csak a láncokat választottuk, lévén biztonságban akartunk leérni a menedékházhoz. Közben találkoztunk egy lengyel hóemberrel, aki alakját tekintve leginkább egy hómedvére hasonlított. A további lefelé tartó út mindössze jómagamnak okozott nehézséget, lévén hogy meglepett egy hófolt, ami nem átallott annyira csúszni, hogy maradandó nyomokat hagyott a hátsófelemen az alatta meredező kődarab. No, de leértünk épségben Kuznicébe, ahol a felvonó másnapi indulását böngészgetve természetesen honfitársainkkal futottunk össze. A városba a már jól megszokott taxikkal jutottunk le, majd a csapat kissé újra szétszakadt. A szállásra menet előtt még lenyomtunk a torkunkon egy ún. gorál-burgert, majd eltelve a káposztától – és előre rettegve annak hatásától – a szokásos esti ténykedések után nyugovóra tértünk. Már, aki, persze, mert volt, aki vacsorázni, várost nézni, sétálni indult.   Vasárnap, második túranap. Előző napi tapasztalatainkból okulva, lemondtunk a Sas-útról. Pont. Senki nem akart a keddi újságok címlapjára kerülni, valami hasonlóan kezdődő szalagcímben, hogy „…lefújt a szél egy magyar túrázó csoportot a gerincről a Lengyel-Tátrában…” Helyette a nem kevésbé vadregényes Koscielec meghódítását tűztük ki célul. Kuznicéből indultunk a sárga jelzésű úton, egyre erősödő szélben. A Murowaniec ház előtti egyik pihenőben már olyan erős volt a szél, hogy kénytelenek voltunk minden szélálló ruházatunkat magunkra venni. Mármint akinek volt még ilyen pluszban. A házba leérve gyorsan lenyomtunk egy forró csokit, magam pedig kísérőnek utána küldtem egy almás pitét. Hmm, isteni volt, javaslom mindenkinek, aki arra jár. Lassan beérkeztek a többiek is és megrendelték cseppet sem kisméretű adagjaikat, úgy ételből, mint italból, ezért hárman úgy döntöttünk, nem várjuk meg amíg végeznek, ezért előre indultunk. Mint később kiderült jól tettük, mivel a csapatból mindössze mi hárman vágtunk neki a csúcsnak. A Fekete tóhoz vezető ösvény csúszott, a szél tombolt, de mi kitartottunk és nem is hiába. Ragyogó kék színekben csillogott a tó, ahol a nap rásütött, az árnyékos helyeken pedig nevéhez híven szinte fekete volt. Remek fotókat készítettünk a partján, majd nekivágtunk a meredeken emelkedő ösvénynek. Be kell valljam, néhol komoly félelmeim voltak a feljutást illetően, mivel kétségbe ejtően csúszott a bakancsom talpa. Az egyik csendesebb kanyarban ezért úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok tovább és bakancsomra öltöttem a magamban csak „gyerek” hágóvasnak titulált 6 fogú ún. hómacskát. Onnantól kezdve jelentősen megnőtt az önbizalmam, mivel az addig nagy ívben került, maguk alatt jégréteget rejtegető hófoltok ellenségből barátokká alakultak és remekül megtartották a súlyomat. Az előttem mászó páros (Nóri és Krisztián) a hágóban bevártak, majd továbbindultak a csúcsra. Eleinte hezitáltam a továbbindulást illetően, majd némileg lemaradva – azaz megint csak egyedül – utánuk indultam. Leginkább az motivált, hogy ezt a hegyet már tavaly októberben is megpróbáltuk meghódítani, sikertelenül, tehát éppen itt volt az ideje egy revansnak. Igaz az időjárás most kicsit mostohább volt, viszont most megfelelő eszközök birtokában már volt esélyem a jeges szakaszokon. Hát, az út további részein időnként kétségbe vontam az épelméjűségemet a döntést illetően, de meggondolni csak két esetben akartam magam. Az egyik ponton, mikor ég és – szinte – föld között egyensúlyoztam valami keskeny peremen eszembe jutott, hogy ezt a helyet tavaly is sikerült megmászni, tehát kicsit elgondolkodtam és végül megtaláltam a szükséges kapaszkodót. A másik hasonló helyzetből pedig Krisztián segített ki, aki akkor már lefelé jött párjával és felülről megmutatta azt a pontot, ahová kapaszkodva térden csúszva ugyan, de fel tudtam tornászni magam. Onnan pedig már nem volt messze a csúcs! Külön élmény volt számomra, hogy – legalábbis úgy láttam – aznap senki más nem mászott már fel a hegyre, tehát én voltam az utolsó látogatója. A többiek messze előttem haladtak lefelé, enyém volt az egész hegy, az egész templom (a Koscielec jelentése jó közelítéssel: kis templom. Aki ránéz a csúcsra tényleg egy templomtoronynak vélheti, vagy esetleg piramisnak). Lefelé újra csak megkeserítették az életemet a váratlan széllökések és az azok által hordozott jégdarabok, amik komolyan dörzsölték az arcomat. Krisztiánék megvártak a nyeregben, ahol két lengyel hegymászó boldogan pipázott, mi pedig továbbindultunk a Murowaniec házba. Oda érve a csapat másik részét már nem találtuk, ezért aztán magunkban gyorsan megettünk egy-egy adag forró levest, majd most a kék jelzésen leindultunk Kuznicébe. Ez a másik út, ami felvezet a házhoz, annyit érdemes tudni róla, hogy a felső része egy gerincen vezet keresztül, amin most a szél miatt kész életveszély volt végig haladni. Időnként hosszú percekre meg kellett állni és gyakorlatilag a sziklára lapulni, hogy el ne fújjon a szél. Még túrabottal kitámasztva is kemény kapaszkodásra volt szükség. Ezek a kis tornamutatványok olyannyira lelassítottak, hogy a parkolóba már lámpával világítva jutottunk. Érdekes gondolatok jutnak ilyenkor az ember eszébe, különös tekintettel arra, hogy az itteni erdőkben még szabadon kószálnak a mackók… A városba leérve nem pazaroltam az energiát holmi vacsorázó hely keresésével, inkább úgy döntöttem, hogy konzerv kaja lesz a vacsi, már ha el bírok vánszorogni a szállásig. Aznap éjszaka nem kellett nagyon altatni és eleinte még az sem okozott problémát, hogy csak két pokróccal takaróztam a nem túlságosan fűtött hálóteremben.   Hétfő, harmadik túranap. A hétfői nap reggele a szedelődzködéssel telt, majd az autóba pakolás után – röpke napozást követően – elbuszoztunk Kirybe, majd onnan bevágtunk a festői szépségű Koscieliska Dolinába. Uticélunk a völgy végén álló turistaház volt, amit természetesen nem értünk el, mivel út közben néhány láncon fel- majd létrán lemásztunk két barlangba. A késést hogy- hogy nem, megint az egész hétvégét végig kísérő szél okozta. Visszaindulva a kereszteződéshez, ahonnan egy másik vadregényes úton végighaladva Kuznicéba szerettünk volna eljutni, ismét honfitársainkkal találkoztunk, akikkel élményeket cserélgetve haladtunk végig a mesés sziklaalakzatokkal szegélyezett völgyön. A kereszteződésben álló hídnál érzékeny búcsút vettünk alkalmi utitársainktól, majd megkezdtük az izomszakasztó kapaszkodást felfelé. Igencsak húzós és természetesen huzatos túra útvonalat választott Etele levezetésként. Az eredeti elképzelés az volt, hogy végig járjuk mind a 3 óra 50 perces utat, azonban idő-, erő- és kitartás hiányában közös elhatározással a Giewontról levezető úton vissza mentünk a házhoz. Roppant érdekes volt látni, hogy a völgyben, ahol két nappal előbb még időnként bokáig érő hó borította a talajt és az útmenti kunyhókat, most jóformán virágba szökkentek a bokrok és nyoma sem volt az előző porcukornak.   Az autókat elérve következtek a gyors búcsúzások, majd ki-ki hazaindult erről a csodálatos szépségű helyről, bízva abban, hogy minél hamarabb újra itt csatangolhat a sziklák, hegyek, erdők között és gyűjtheti magába az élményeket.