Az iskolában azt tanították, hogy egy fogalmazásnak van bevezető része, tárgyalása, és egy befejező része. Na ez volt a bevezető :)
2011. március 14-én, hétfőn 9 előtt pár perccel indultunk Puchberg am Schneeberg felé Sopronból. A fizetős szakaszokat jól elkerülve, a Rozália-hegységen átvágva vitt minket Judit apja. Dél körül érkeztünk meg a felvonóhoz a Schneeberg tövébe. A terv az volt, hogy időben kelve (nem sikerült), 10 körülre kiérünk Losenheim-ba (nem sikerült), hogy felvonóval felmegyünk az Edelweiss kunyhóhoz (nem sikerült - a felvonó nem működött), és onnan a meredekebb utat választva, a Fadensteig-en felmegyünk a Schneeberg magasabbik csúcsára, a Klosterwappen-ra (2076).
A felvonós könnyítést így mellőzve az élre álltam, Judit zárta a 2 főből álló oszlopot, és elindultunk a sárga jelzésen a hegyre :) Az első pár száz métert sikerült jobban meghúzni a kelleténél, hatalmas lelkesedéssel vágtam neki az útnak, és elegem volt belőle, hogy a terv egyetlen pontja se akar összejönni, így Judit kicsit kifulladt az emelkedő felénél. Leültünk egy padra, ettünk pár kocka csokit, átvettem tőle az ő vizét is, majd mentünk tovább. 12 óra körülre értünk fel az Edelweiss kunyhóhoz, ahol megint ettünk pár kocka csokit, és beszélegettünk pár szót 2 magyar sráccal, akik a Fischerhütténél tervezték tölteni az éjszakát. Kérdezték, hogy minek visszük a hótalpakat, amikor nincs hó. Elmagyaráztam, hogy értek már meglepetések ilyen "úgyse lesz hó" elképzelésekből kifolyólag, majd a viszont látás reményének hangot adva elköszöntünk és tovább indultunk.
A hótalpakat először a kunyhótól alig pár száz méterre vettük fel, de vaklármának bizonyult a dolog, kezdtem csalódott lenni, hogy idejöttünk hótalpazni, erre hó csak foltokban van. A sziklák között kapaszkodva szinte szóhoz se jutottam a gyönyörű látványtól, de azért próbáltam Juditot sürgetni, hogy felérjünk a csúcsra, ne fényképezzen folyton. Mindig sürgetem, de csak Neki köszönhetjük, hogy minden kirándulásunk fényképekkel jól dokumentált :). A drótköteleknél azért egy kicsit meglepődtünk, mert rendben van, hogy az útikönyv is írta, hogy "meredek, csak jó egyensúlyérzékkel, tériszony hátrány" stb., de azért csak nem jártunk még ilyen helyen. Kicsit elbizonytalanodtam, megfordult a fejemben, hogy a havas-jeges-kőmorzsalékos lejtőn nem kéne erőltetni az oldalazást még drótkötelekkel se, de mire a visszafordulás mellett döntöttem volna, már egyszerűbbnek tűnt tovább menni. Mi megúsztuk néhány kicsúszással és csimpaszkodással a drótokon, mire újra sikerült megkapaszkodni a lábunkkal is, a fényképezőgép Judit nyakában azonban odakoccant egy kőnek, bepárásodott, vizes lett, így szóban már temettük is az objektívet, ugyanis az autófókusz bemondta az unalmast. Átvettem a gépet, hátha nálam nagyobb biztonságban lesz, így az objektívsapkát már én hagytam el. Ha esetleg a magyar srácok mögöttünk megtaláltátok volna (52 mm-es Nikon objektívsapka), és ezt olvassátok, dobjatok egy üzenetet, megboltoljuk a visszajuttatást! :)
A sziklák tetejére felérve (14 óra körül) csináltam egy csomó képet a tájról manuális fókusszal (mind életlen), majd objektívet cseréltünk. Fényképezgettük a minket kíváncsian követő-legelésző zergéket, és mentünk tovább a csúcs irányába :) A Kaiserstein-ra 15 óra körül értünk fel, ahonnan láttuk, ahogy egy túrasíző küzd a Klosterwappen felé, ettünk fél-fél szendvicset, mivel az idő sürgetett, pár gyors csúcsfotó, majd elidnultunk lefele, feladva a magasabbik csúcsot. Kicsit csapkodott az eső, a távolban láttuk, hogy szakad is, reméltük, hogy nem ázunk meg. A magyar srácok még az Edelweiss kunyhónál javasolták, hogy a sífutóúton jöjjünk le a hegyről, mert azon nagy valószínűséggel gyorsan tudunk haladni, azonban ez az út nem szerepelt a GPS-em térképén, így nem akartam azon kalandozni, nehogy valami kényelmetlenül meredek völgybe kavarjunk, ha elvesztjük a jelzést. Ez volt a nap legrosszabb döntése, mint később kiderült: A zöld úton indultunk a sárga jelzés irányába a Kaiserstein-ról. Eleinte jó volt az út, csak egy kis hó volt rajta, csúszott, de még hótalp se kellett hozzá. Aztán volt egy törés a lejtőben, ahonnan hirtelen eltűntek a karók, és combig süllyedtünk a hóba. Felcsatoltuk a hótalpakat, és a GPS-en jelölt nyomvonalat nagyjából követve kerestük a jelzést, de nem találtunk semmit. Csak a fenyők teteje lógott ki a hóból (érdekelne, mekkora ?törpe? fenyők ezek), ezek között botladoztunk lefele, a hótalpak állandóan beoldalaztak a fenyőágak alatti üregekbe, ott beakadtak az ágakba magukba, folyamatosan estünk-keltünk, átáztunk, haladni nem igazán lehetett. Fél óra alatt sikerült megtennünk 100 métert, ekkor kezdtem kicsit elgondolkozni, hogy nem egészen lesz ez így jó. Én még csak lejutottam volna valahogy, de Judit képtelen volt megállni két lábon, ahogy megcsúsztak a hótalpak a meredek lejtőn, azonnal elesett. Márpedig csúsztak! Soha nem síeltem még, azonban az előrehaladás leggyorsabb módja a hótalpakon csúszás, túrabottal hajtva volt két esés között. Lehetett futni is, de időnként ág alá léptem, a hótalp beakadt, nagyokat estem, gurultam, a hótalp letekeredett a lábamról, féltem, hogy valami törni vagy szakadni fog (nem a lábamban, hanem a hótalpban). Judittal levetettem a hótalpakat, hátha azok nélkül gyorsabban tud haladni, erre azonnal mellig süllyedt a hóba. Valahogy csak sikerült levergődnünk a lankásabb részre, ott visszavetettem vele a hótalpakat (előbb visszafutottam az egyikért, mert rosszul raktam fel a táskájára és leesett), majd egész normálisan elindultunk lefele. Ennek a fél km-nek a megtétele kb. 1 órát vett igénybe.
A bukdácsolás után kiértünk a sárga jelzésre, és jól letaposott, kiválóan járható, mély hóval borított sífutóútvonalon folytattuk az utat az Edelweiss kunyhó irányába. 18 óra előtt pár perccel értünk oda, csináltam jópár képet a gyönyörű naplementéről, amit szavakban úgyse lehet visszaadni :) Továbbra is a sárga jelzésen haladva visszamentünk a parkolóba, de még előtte a nap csúcspontjaként, amikor azt gondolja az ember, hogy már rosszabb úgyse lesz, még kificamodott Judit térde. Szerencsére már rutinosan azonnal rakja is helyre magának, pár perc pihenő után mentünk is tovább, óvatosabban, mint eddig. 19 órára értünk a parkolóba, ahol már türelmetlenül vártak minket, és mentünk vissza Sopronba :)
Egy fogalmazásnak kell, hogy legyen befejező része: nagyszerű kirándulás volt, minden viszontagsága ellenére!! (Ez volt a befejező rész :) )

A cél

Visszatekintve a felvonó tetejéről

Azok a bizonyos kábelek a hóban

Kicsit besegítettem vinni a túrabotokat, hogy Judit jobban tudjon kapaszkodni - erre fényképezett :)

Zergék - egy "telébb" objektív sokat segítene, de ki cipelné? :)

Mire felértünk, beborult, de ez addig fel se tűnt - nem az eget néztük, hanem hogy hova lépünk

Háttérben a majdnem elért cél

A bal alsó sarokból indultunk

A leírhatalan naplementéről készült egyik kép

Címkék: Schneeberg Hótalp