Pár héttel ezelőtt részt vettem életem első olyan túráján, amit a Túratárson sikerült lebeszélnem egy nagyon szimpatikus túratársnővel...  hiányzott már jobban elmélyedni az erdőben, a közvetlen környezetem nem rajong ezért annyira, így egy kissé el is voltam szokva a nagyobb menetelésektől, inkább csak kirándulgatások, amikben mostanában részem volt... De most... jött az elhatározás, nem várok már senkire, hanem keresek valakit, akivel mehetek... szét is néztem a túratársak között, és igen! ... megtaláltam az ideálist, nem lakik tőlem messze, akár egyedül is szívesen túrázik stb., stb.... azonnal lecsaptam... :) ... megírtam neki vágyamat, hogy szeretnék már menni egy picit jobban beljebb az erdőbe, de jó lenne egy kis társaság, nem nagy, mert azt meg már nem szeretem, csak pár emberes... két nap után jött is a válasz, ok, nagyszerű, rendben, jelentkezik, ha megy majd valahová... szuper! ... tűkön ültem, ujjaimmal kopogtam az asztalon, mohón néztem a postaládámat, jött-e már az üzenet, hogy Most! ... :) ... pénteken este negyed tízkor jött is egy levél, hogy lesz szombaton egy túra, de az fürdőzéssel egybekötött, viszont vasárnap megy Ő valamerre, azt még nem tudja, merre, de ha gondolom, tartsak vele... még szép, hogy gondoltam! ... hisz erre várok mióta... :) .... a szombatot kihagytam, majd figyeltem, hogy vasárnap akkor mi lesz... rövid üzenet a postaládámban, 8.40-kor a 15-ös buszmegállóban találkozunk... ennyi. Ok. Elhatároztam, direkt nem is hívom fel, hogy hová megyünk, mennyi idő stb.... hadd legyen meglepetés! Azért a biztonság kedvéért 3 napi hideg élelmet raktam, meleg ruhát, ha eltévednénk, vagy ott éjszakáznánk, hisz nem ismerem a hölgyet, de magamat sajnos igen ...
... alig tudtam aludni az izgalomtól, reggel már túlságosan is időben felkeltem, és a menetrend szerinti időpont előtt 10 perccel már ott toporogtam a kis vidéki buszmegállónkban... a busz nem jött... nem fogok odaérni! :( ... 15 perc késéssel megérkezett a buszom, amivel elég gyorsan meg is érkeztem Miskolciába, ahol is az orrom előtt, szemtelenül rám öltve a nyelvét elkocogott az 1-es busz...  Éljen! Mostmár biztos, hogy nem érek oda... ünnepnap... ki tudja, mikor jön a következő... de jött... 8.30, 8.35... nem fogok odaérni, vagy éppenhogy... 40... hoppá... hol is kell leszállni... Emlékeimben nem úgy élt a megálló, ahogy most láttam... persze, a Zöld nyíl projekt... semmi sem az, aminek látszik... órarugógerincű felpattanó megirigyelte volna, ahogy a busz ajtózárása előtt felpattantam, és felfeszítve a csukódó ajtót kipréseltem magam rajta, amikor rájöttem, hogy hát mégiscsak itt kell leszállni... picit fejemet félrefordítva, kezemmel motoszkálva az arcomnál igyekeztem a sofőr vészjósló tekintetét elkerülni, amivel utánamnézett, mielőtt továbbindult... nos, hát eddig megvolnánk... akkor 15-ös buszmegálló... na, az hol van? ... ahol eddig volt, ott csak a csupasz placc, épületnek sincs nyoma... hát ez fantasztikus... nem baj, alaposan szétnézek, láttam fényképen a túratársnőt, barna haj, szemüveg... megvan!! ... ott áll, hátizsák a hátán, épp egy szendvicset bogarász elő termetes zsákja mélyéről... önbizalommal telve, szolid torokköszörülés után megszólítottam: Szia! Szerintem rám vársz! ... mosolygok, az mindig bejön... A nő lassan felém fordította a fejét, láthatóan nem örült, hogy megzavartam így reggeli előtt... picit kinézett a szemüveg mögött, majd fentről lefelé, és lentről felfelé végigmért... és szenvtelen hangon közölte bele a szemembe: 'Nem hiszem.' ... Igen. Ekkor történt, hogy a rámdermedt mosollyal tizedmásodperc alatt elmondtam az imát, miszerintnyíljon meg a föld és nyeljen el örökre. Tudtam, hogy ez lesz. lehet igaz, hogy 10 ember bolyong az egész végállomáson, abból egy barna hajú, szemüveges hátizsákkal és nem az én emberem.... A nő újra rámnézett fürkészve, majd odadobta hanyagul a mentőövet: 'Az Ágival mész túrázni?' ... Hallelujjah... úgy kapaszkodtam ebbe a kérdésbe, mint a fuldokló az utolsó oxigénmorzsába... 'Igen...' mondtam elhaló hangon... Ja, hát ő is rá vár... majd jön mindjárt... Hárman megyünk... Már mosolygott... Phúúúú.... A kő hangosan esett le a szívemről, szerintem mindenki hallotta a lakótelepen... és igen, megjelent az Ági, messziről mosolygósan, én vagyok az, igen, én, puszi, puszi, ismeritek már egymást? Perszeeeee... :D ... Majd immár nevetve meséltük megismerkedésünk sztoriját neki, ezzel meg is alapoztunk a túra hangulatát...
... közben rájöttem, hogy amit kerestem, a 15-ös buszmegálló, az pont az a hely, ahol állok... oda helyezték át... de hát ki bírja ezt követni... 2 hetente máshová kell állni a buszokhoz, de nem baj, első a haladás, hadd fejlődjön a város... legalább sínileg...
... végre megérkeztünk Ómassára... nem örültem, mert köd volt... nem baj, gondoltuk, majd felszáll... nem szállt fel... ... később, már nem akartam, hogy felszálljon... az erdő meseszép volt, szinte azt vártam, honnan bukkan fel Hófehérke, vagy egy gonosz boszorkány, vagy bármilyen mesefigura... nem is emlékszem, hogy lettem volna ilyen nagy ködben erdőben még... Ági sajnálkozott, hogy nem látjuk olyan szépen, amit kellene... én nem bántam... felemelő volt ez a látvány... tiszta sejtelem, borzongásosan szép volt...
... két túratársnőmnél jobbat nem is választhattam volna... határozottan mentek előre, így nekem nem kellett azzal foglalkoznom, hogy jó úton vagyunk-e (magyarán mehettem utánuk, mint az a bizonyos bornyú), nyugodtan rácsodálkozhattam a tájra, az erdőre, fényépezgethettem, valamiért ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Ági nem először jár ezen utakon, és láttam, ahogy logikusan pörög az agya, minden egyes kereszteződésnél, elágazásnál... úgy, ahogy az enyém sosem fog... ez sajnos nem erős oldalam... ... hármunk közül ugyan nem sokkal, de én voltam legfiatalabb, és hát szégyenszemre én voltam az utánfutó ... látszik, hogy mostanában nem erőltetem a lábaim... de majd mostantól másképpen lesz... néha fényképezésnek álcázva megpihentem és levegő után kapkodtam , mert túratársnőimbe, mintha duracell elemet tettek volna, úgy kaptattak fel a meredekebb szakaszokon is... meghallgattam egy-két történetet régebbi túrakalandjaikból, mint pl. 'Emlékszel, amikor x. y. télen véletlenül belepisilt az overállja kapucnijába... ' és hasonló képtelen történetek...
... igen, rájuk van szükségem... még hazafelé a buszon is fülig ért a szám, pedig hullafáradt voltam... két tündéri embert ismertem meg, nagyon örülök neki... ha minden igaz, hamarosan újra velük tartok...