Reggel van, negyed nyolc, nem tudok aludni… Tizenegyedik napja, hogy anyám már nincs, hogy utoljára fogtam a kezét, simogattam arcát, megcsókoltam, megfésültem még haját, lecsuktam szemét… valami nagy űr és üresség van bennem azóta éjszakánként és reggel, amikor felébredek…Már nem tudok sírni… Felkelek, Benjike – anyám elárvult öreg kutyája - fekszik mint egy élettelen pamacs az előszobában. Felöltözöm, előveszem a pórázt, és Benjike hálásan ugrándozik érzékelve, hogy most séta lesz… Bejövünk, zenére vágyom… nem keresgélek sokáig, felteszem a „Philadelphia” c. film zenéjét, és mikor Maria Callas hangja fájdalmasan rázendít a „La Mamma Morta”-ra, előtör bennem is a fájdalom, kétségbesetten zokogok ágyam tetején… Csendre, nyugalomra és napfényre vágyom, gondolkodni szeretnék valahol, egyedül lenni, de nem a szobámban, hanem kint a szabadban…  még nem tudom, merre indulok majd, de készítem a kerákpáromat, menni, menni, menni… Néro kutyám Ráckevén „nyaral”, Benjike pedig szivesen folytatja a durmolást, míg nem vagyok itthon…

Lassanként dél van, Benji is eszik, én pedig korai ebédként lecsót falatozok, csak úgy állva… Azért készítek még egy biztonsági szendvicset, és van egy kis mogyorós csoki maradékom,  azt is elteszem. A víz, majdnem itthon maradt, de megvan… indulhatok. Hátizsák a hátamra, kesztyű, napszemüveg  fel… A napocska bújkál, nincs nagyon melegem, de nem is fázom. Jó idő kerekezni… Nem gurulok ki a Római partra, elkerülöm, inkább a Királyok útján haladok az ünnepi nagy „népsűrűség” miatt, csak Békásmegyernél térek rá a gáton futó kerékpárútra. Itt is hömpölyög a szabadidős áradat, biciklisek, kutyások, sétálók, napozók… Vigyáznom kell, óvatosan haladhatok csak… Az Óbuda-Békásmegyer táblát elérve látom, a Luppa Sziget felé vezető kis híd, amin lerövidülne az út, teljesen víz alatt van. Sebaj, én úgyis kerekezni akartam. Folytatom az utat a parton vezető kerékpárúton Szentendre felé… de innen is le kell kanyarodnom a Budakalászra vezető kerékpárútra, mert a parti út is víz alá került… A felüljárón továbbhaladva most nem megyek Budakalász felé, hanem jobbra fordulok a Szentendrére vezető kerékpárútra. Át kell menjek az aluljárón… kerékpárt letolni, már jönnek szembe, és nyugtatnak, csak elől van sár, azt is már letaposták, lehet haladni az alagútban… Valóban, kicsit kell csak átemelnem a sáron a bringámat, aztán száraz az út többi része.  Szerencsésen kiérek a felszinre, mehetek tovább Szentendre felé, végre jó úton. Közben születik meg a gondolat a fejemben, hogy szívesen átgurulnék Szentendrén, mert ott mindig olyan nyüzsi van, jó látni a Dunakorzón a sok sétáló, ráérő embert… lassan áthaladok a városon és már tudom, hol fogok kikötni. Pap Sziget lesz az úticélom… Korábbi életemben párommal számtalanszor haladtunk el a Sziget mellett, és akkor számomra csak egy tábla volt, és rejtély… mi lehet ott bent? Nem álltunk meg soha, mert Leányfalura mentünk a fürdőbe… ő azt szerette, én meg őt. Nemrégen egy kedves túratársam mutatta meg a Szigetet nekem, gondoltam, egyedül is körülnézek, itt biztosan csend lesz, amire vágyom… Most majd lefényképezem az ott veszteglő régi hajót is, megnézem, nőttek-e már a fiókák, talán már ki is repültek? Ilyen gondolatokkal a fejemben fordultam rá a Sziget fa hídjára. Behajtottam a kempingbe… már éledezik… A cölöpökön álló faházak között egy szintén magas lábakon álló „Restaurant” mellett haladtam el, ahonnan nagy „Kezicsókolom”-mal üdvözöltek. Kiértem a partra, de nem azt láttam, mint előzőleg… Nincs part, a Duna a gát mögött van ugyan, de magasan… Megkerestem a hajót, megleltem, és szemügyre vettem a tájat. Asztal volt előttem, kipakoltam és megettem a szendvicsemet… Egy korombeli hölgy került elő, feketében volt, és nem divatból. Köszöntünk egymásnak, majd a Dunáról kezdtünk beszélgetni, hogy milyen magasan áll, és tegnap még nem volt ennyire fent… még emlegette Szlovákiát én meg Miskolcot, majd csenedesen továbbment.  Ottmaradtam teljesen egyedül… körülnéztem… Előttem a hajó, melyet a vízben álló fák rejtegettek, mellettem  egy fehér kényelmes kerti szék és két pad… mindez rám várt… beletettem a plédemet és kispárnámat a székbe, belesüppedtem és lábaimat fel a padra… a napocska pedig már sütött. Simogatott a meleg, elengedtem magam, és hagytam, hasson rám a táj… A Duna csendesen, de határozottan folytatta megszokott útját, csillogott a napfénytől… a fák árnyakat rajzoltak a vízbe, a vadkacsák párosával úszkáltak elöttem… szólt a természet… a szél fújt, hangját hallatta, de simogatott akárcsak a nap. A madarak énekét figyeltem, sokféle hang trillázott egyszerre… és zsongtak a bogarak, tücskök, mind, mind adta saját koncertjét… Sokáig ültem így nem figyelve másra csak rájuk… és a vízben a fák árnyékának játékában eltávozott kedvesem arcát pillantottam meg… még szakállal láttam őt, és valamit mondott is, mert szája mozgott… szivemet melegség töltötte el…  Aztán anyámra gondoltam… szerette volna még, ha a májusi nap őt is simogatja … gondolatok jöttek-mentek a fejemben, fájdalmas és szép emlékképek… szeretet és hála volt bennem. Hálát érztem, hogy megtaláltam ezt a helyet, és békességet leltem itt… jó volt itt, nem tudom mennyi ideig ücsörögtem ebben a harmóniában, nem érzékeltem az időt… egyszercsak éhes lettem. Volt még egy kis csokim, azt megettem, és vizet ittam. Aztán hívott a „természet szava” … majd fiatalok érkeztek, és hangjuk, vidámságuk megzavarta magányomat, de nem bántam… úgyis menni készültem. „Benjike vár”- gondoltam.

Összekészülődtem, elhaladtam mellettük, csodálkozva néztek rám…

Hazafelé ballagva eszembe jutott, megállok majd Pomázon, veszek epret az út menti zöldségesnél. Nekem még ismeretlen úton mentem Pomáz felé, éppen a földieper földek mellett haladtam el, ahol a „szedd magad” –nak hódolt sok honfitársam. Gondoltam jó volna bemenni, sok-sok epret szedni.  De olyan éhes és szomjas voltam, és mivel a kulacsomban pont két korty víz maradt, a napocska pedig túlfűtötte fejemet, csak annyi időre álltam meg, míg eldöntöttem, inkább továbbmegyek Pomázra, majd ott veszek epret, ahogy terveztem.  Ahogy beértem, az első „kocsmába” betértem, ásványvizet vettem, és a kulacsomat megtöltettem csapvízzel.  Közben szóba elegyedtem egy a pultnál álló férfi emberrel, illetve ő velem, kikérdezett merre jártam, hány km-t tettem meg ma stb. Mondtam, hogy kb. 30-at, erre elcsodálkozott, hogy milyen sokat. Mondtam, ez csak rövid út, a leghosszabb kb. 100 volt egy nap, de csak véletlenül, eltévedés miatt. Erre ő, hogy ők is mennek ám nyaranta, és akkor 50-70 km-t tesznek meg egy nap… Hát, akkor nem tudom, miért sokallotta nekem a 30-at… úgy látszik nem nézte ki belőlem, na mindegy! Aztán sziá-val köszönt el, amiért nem sértődtem meg… úgy 20 évvel biztos fiatalabb volt… Na irány az eper… De a zöldséges ma ki sem nyitott, úgyhogy betértem egy cukrászdába, onnan pogival és eperfagyival távoztam…

Még visszaúton megálltam újra az Óbuda-Békás táblánál, ücsörögtem ismét egy kicsit… nehezen tudtam otthagyni a partot… de „Benjike vár”, így mennem kellett… És mi lesz Benjikével, ha hazajön Néro...?

Címkék: Pap Sziget