Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



In memoriam...
2010/09/03 16:57:48 Küldte: repeics

2009. november 01.

7 éve nem jutottam el ide... miért? mondhatok kifogásokat, nincs kocsi, ritka a buszjárat, aznap már talán haza se lehetne menni... stb... de talán mégsem ez az ok... hanem a fájdalom, a hiány, az emlékek, az a sok-sok gyerekkori emlék...

... kicsi falu, kicsi temető... anno olyan nagynak tűnt, most pár métert megyünk és ott áll előttem a sír, a sírok... a nagymama, a nagypapa, a dédik, mind egy helyen... eszembe jut, mennyit jártunk ide a nagyival a régi időkben... soha nem a főúton jöttünk, hanem fel a dombon, átbújtunk az útmenti korlát alatt, neki se volt nehéz, mert kb 150 cm volt és 40 kg (vasággyal együtt :))... még 85 évesen is felszaladt a fára :)... szóval mindig a rövidebb úton mentünk fel, ő ültetgette, kapálgatta a virágokat a sírokon, a magáén kívül még gondozott legalább tizet, akihez már nem járt senki... a falu már csak ilyen, minden sírról tudta, hogy kié, járnak-e hozzá, minden emberhez tartozott egy történet, én néztem a nevet a fejfán, hány éves volt, nem egy szomorú helynek tartottam a temetőt, hanem inkább izgalmasnak, amihez érdekes történetek fűződnek... ma lehet, hogy picit morbidnak tűnik, akkor nem tűnt annak :)...

... mindig alig vártam, hogy jöjjön  a vakáció a suliban, és a szüleim buszra-vonatra üljenek velem... irány a szabadság... a másik nagymamámnál általában csak 2 hetet töltöttem, mert ott túl nagy volt a bezártság, túl szépen kellett minden nap felöltözni és túlságosan rendben volt minden :)... annyi épp elég volt abból, ezenkívül még esetleg elmentem egy táborba, többnyire a Balatonra, de az összes többi erről a bizonyos helyről szólt...

... ahol saját gidám volt, kicsi fekete és Giginek hívták, ahol a reggel forró kecsketejjel kezdődött és arra ébredtem, hogy a nagyi súrolja a sparhelt tetejét, ajj, de nem szerettem azt a hangot... aztán megkérdezte, mi legyen a 'früstök'... általában tejeskávé volt beleaprított kenyérrel vagy rántotta vagy vajas kenyér, de a vaj is más volt mint ma és a kenyér is :)... hatalmas parasztágyban aludtam, hatalmas dunyha alatt a tisztaszobában, amilyet ma a múzeumban mutogatnak :)... reggel mezítláb kiszaladtam a 'tőcikre', aminek leültem a szélére, a lábamat lógáztam, ettem a vajaskenyeret és élveztem, hogy süt a nap, hogy a kutyus odadörgölődzik a lábamhoz és nem is tudom, mit még... olyan békesség volt ott... nagyanyám mindig hajnalban kelt, kiengedte a tyúkokat, libákat, én ezekből legtöbbször kimaradtam... csak az esti összefogdosásnál vettem részt, ott viszont nagyanyám jókat derült  rajtam, mert vmiért irtóztam hozzáérni a tollas jószághoz (ebből még mára is maradt vmi), de magyarázat nem nagyon van rá... szte ez tehetetlenség :)... később még szintén gyerekkoromban megtanított csirkét vágni, merthát egy lánygyerek nem nőhet úgy fel, hogy nem tud egy csirkét levágni (de palacsintát sütni, fánkot, stb... ezt is mind-mind neki köszönhetem :)))... ma már nem menne (a tyúkvágás)...

... amikor megettem a reggelit, általában szabadprogram volt :)... magyarán elmehettem 'faluzni'... ez a többi falubeli nyaralógyerekekkel való összeröffenést jelentette, akik általában mind fiúk voltak, a fiúk pedig általában nem virágot akarnak szedni, hanem tetőre mászni, csövekbe bujkálni, a szalmába leugrálni a szín tetejéről, ami hirtelen eszembe jut... és én tevékenyen részt is vettem ezekben a műveletekben :)... keresztül-kasul jártuk a pástot, az erdő szélét, aztán ki a falun túlra a babföldekhez, a szőlőbe, és volt, hogy szekérre is felkéredzkedtünk, ha éppen jött egy... :)

... viszont betegesen féltem a kutyáktól... a nagyanyám a falu végén lakott a legutolsó házban, utána az erdő... a falu másik végén pedig egy rokonunk, aki dinnyékkel foglalkozott, és odajártunk dinnyét venni... egy nap is odatartottam, szép, nagy dinnyét kaptam, boldogan vittem haza, amikor a nagyi házától pár méterre az egyik kerítésnél lévő fekete keverékkutyus, vmilyen úton-módon utat tört magának a kapu alatt, egyébként is egy nagyon kerítéstépős, agresszív kutymorgó volt, szóval, utat tört és azt láttam, hogy rohan felém... hát én elhajintottam a dinnyét, ahogy bírtam és nem elszaladtam, de nem ám :)))), hanem ijedtemben lefeküdtem a földre, a fejem a karom közé hajtottam és rá se mertem nézni... aztán felnéztem, ő ott állt fejettem és meredten nézett, talán ilyen reakcióval még nem találkozott... utána már nem féltem úgy tőle, de a dinnyének vége lett... azt be kellett áldozni ennek a barátságnak, mivel elég jó erővel sikerült földhöz vágni, hogy csak egy trutyihalom maradjon belőle... :)

... szintén nem egyezett az elképzelésünk nagyanyámmal a jó kenyérrel kapcsolatosan sem... :) én, mint városi ember azt a kenyeret tartottam szépnek, ami halvány, nem túl megsütött, és amikor kenyérért küldött, kifejezetten ilyet kerestem... nehezen találtam, mert többnyire szép pirosra sütött, ropogós héjú kenyerek voltak... de én megtaláltam az enyémet és boldogan vittem haza... nagyanyám elsápadt és azt mondta, most azonnal visszajön velem a boltba, és jól megmondja a magáét annak a boltosnak, hát már nem lehet a gyereket elküldeni, mert rögtön becsapják, még ilyen rossz kenyeret adni... halkan mondtam, hogy nekem ez tetszik és én választottam, de ő meg se hallotta, hanem sebtében repültünk vissza a boltba, majd elégedetten (legalábbis ő) mentünk hazafelé a hatalmas, barnáspiros, jó kemény, ropogós héjú kenyérkével... na, ez már kenyér! mondta ő, én pedig jobbnak láttam csendben lenni... :)

... ha megindultunk az erdőnek gombázni, alig bírtam követni... fekete szoknyájában úgy ment, mint akibe duracellt tettek :)... (és nyáron szinte sose hordott alsóneműt, ezt mint titkot súgom meg, a falubeli asszonyok közül nagyon sokan nem hordtak nyáron, merthogy minek... hisz meleg van :))... gombászáskor pillanatok alatt eltűnt a számomra csak a Hófehérke meséből ismert igen sűrű, bozótszerű erdőben, míg én a ritkább, fás részen maradtam, de ő mindig belevetette magát a sűrűjébe... aztán kiabálás után próbáltuk egymást megtalálni... ha kimentünk a babföldre, aminek nekem, mint gyereknek, nem volt vége, én legalábbis nem láttam... ő kapált, én is tevegettem ezt-azt, de elég hamar meg is untam:), olyankor aztán egész nap el kellett magam foglalni vmivel, de hogy őszinte legyek, már egyszerűen nem emlékszem, mivel tudtam az időt eltölteni, a vizünk ami volt, az már rég felmelegedett addigra, a kenyér megszikkadt amit vittünk, én vmiért mégsem emlékszem rossz szájízzel ezekre a napokra... de amikor azt mondják, hogy milyen melegek vannak, és régen ilyenek nem voltak, akkor én mégis azt mondom, igenis hogy voltak ilyen melegek régen, aki a tűző napon dolgozott nyár derekán a mezőn, az érezte ezt, akkor is volt perzselő hőség, legfeljebb nem jött annyi káros sugárzás, mert nem volt ekkora az ózonlyuk... de meleg az volt, tikkasztó...

... minden este templomba mentünk, amit én szintén nagyon élveztem, annak ellenére, hogy egyáltalán nem kaptam vallásos nevelést, ráadásul református vagyok, de a nagyanyámmal katolikusba jártunk, mivel ő az volt... az imádságokat kívülről fújtam és fennhangon énekeltem... más felnőttek nagy derülésére... beültem a padba, összekulcsoltam a kezem és amennyire hangosan tudtam, úgy mondtam az imádságokat... nem értettem, miről szól, nem tudtam mi értelme  van, de ez volt az esti program, és nekem tetszett :)... elalvás előtt a nagy muzeális rádión meghallgatta a híreket, utána népdalokat tanított, azt énekeltük, és szégyen ide, szégyen oda, egyre sem emlékszem már... :( azután pedig imádkoztunk a szeretteinkért és azért, hogy jól aludjunk...

... hát ilyen kis emlékképek jutottak eszembe, ahogy ott álltam a sírnál és még mennyi, elmesélhetetlenül sok emlék... 25 évet leélt egyedül abban a kis házban, ő meszelt, ő tapasztott, nem létezett számára olyan munka, amit egy nő el ne tudna végezni, ha muszáj... soha nem panaszkodott, mindig azt mondta, ő  soha nem tudna elmenni innen, pedig hívták magukhoz a gyerekei, de meghalt volna a városban...

... lenéztem temetőből a dombokra, emlékeztem, ahogy legurultunk ott nyáron, mellette az erdő, a falu szomorú képe, a pusztuló házak, 1-2 ismerős, öreg arc... a hosszú kis parasztházat alig mertem megnézni, ma hollandok lakják, még emlékeztet picit a régire, de már nem olyan... a kút letakarva, pedig szép gémeskút volt, emlékszem, anyukám mindig infarktust akart kapni, ha vizet húztam rajta 9-10 évesen, de én nagyon büszke voltam, hogy tudok a nagy faalkotmánnyal vizet merni... hát, engem is a frász kerülgetne, ha a gyerekem ilyenből húzna vizet, de az ilyen aggodalmakat, hogy mit érezhetett az én anyukám, csak felnőttfejjel érti meg az ember...

... hát ennyi a történet, a falu kihalóban, de az emlékek azért nem elhomályosíthatók, azok örökké megmaradnak...

... köszönök mindent Nagyi, a történeteket is, a fejmosásokat is, és legfőképp, hogy ilyen boldogságos színt tudtál varázsolni a gyermekkoromba, amiből máig tudok táplálkozni...

Lehet, hogy nem kifejezetten túratársas történet volt, egyszerűen csak eszembe jutott, és kikívánkozott...;), ajánlom mindenkinek jó szívvel :)









Bejegyzések 1 - 10-ig. Összes bejegyzésed: 12


Oldal:  1 | 2 | Következő >  Utolsó >>

repeics
2011/10/17 07:51:56

Annak idején nem értettem én sem, hogy miért jobb neki ott egyedül... minél jobban idősödöm, annál jobban értem... és már látom, hogy én is ilyen leszek... :) ... így van ez ...



repeics
2010/09/08 17:11:59

Nem tudom, de főleg ma gondolkodom sokat azon, hogy mintha azoknak a parasztasszonyoknak vmi titkuk lett volna, úgy értem, tudtak vmi varázslatot, mert bármi bajuk volt, embert nem látok olyan őszintén mosolyogni, ahogy azok a legnagyobb batyuval a hátukon is rám tudtak mosolyogni, kedvesen,pedig minden napjuk ugyanúgy telt, mindig ugyanazt látták, ugyanazt csinálták... de olyan békesség volt bennük, ha így történt, így is jó volt, ha úgy történt, úgy is jó volt... ezt adta az Isten, 'aszt kész :)... el tudták fogadni a sorsukat, és még élvezni is tudták és szépnek is találták... annyi mindent lehetne tőlük tanulni, annyi mindent, fegyelmet, nyugalmat, türelmet, pedig átéltek háborúkat, még ha oda nem is sok jutott belőle, de azért csak érezték, elvesztettek férjeket, apákat, gyerekeket... de vhogy el tudták fogadni a dolgokat, nem hadakoztak kézzel-lábbal, mint a mostani ember minden ellen... érdekes dolog ez...



Rebeca
2010/09/08 13:14:38

Még annyit tennék hozzá kedves Csilla: a falusi, vidéki létet azért volt szerencsém nekem is megismerni... már általános iskolai barátnőm is vidéki leányzó volt, akivel felejthetetlen - az általad oly szeretettel leírtakhoz hasonló - nyarakat tölthettem nagymamája kis vidéki tapasztott házikójában az Alföldön... korabeli díszeletekkel, "korhű" emberekkel élvezhettem az itteni kalandos nyarakat... itt szerzett élményeim nélkül valóban szegényebb lennék ma... És milyen véletlen, lám-lám, még életem párját is egy kedves kis Tisza menti alföldi városkából "szereztem"... igaz ez már nagy Budapesten történt, és ez már egy másik történet...



repeics
2010/09/05 19:10:23

... szerencsés ember :)... értem, amit mondasz, ez az, amit pl. én sem tudok megfejteni azóta sem, hogy amikor ottvoltam, minden nap ugyanazok a dolgok ismétlődtek, vagy ki a földekre, vagy ki a szőlőbe, vagy ki az erdőbe... de mindegy volt, hogy épp aznap hová készültünk, mert én mindig olyan izgalommal, és várakozással telve vártam az indulást, mintha nem épp előző nap is ugyanoda mentünk volna... ott lesz-e az a madár a fán, aki tegnap is ottvolt, ottlesz-e az a csiga, amit előző nap vmelyik tőke tövében láttam, ilyenek izgattak :),  ez azt hiszem, vmi varázslat, és a gyerekkorral vhol el is múlik... talán pont ezért annyira szép...



farkasbalintm
2010/09/05 17:06:50

nagyon szép, élvezetes írás. mintha én is ott lettem volna :)

mondjuk nekem ezek elég 'közeli' élmények, mivel falun nőttem fel. bár még mindig itt élek, de már nagyon nem olyan, mint régen volt. és bár a nagyszüleim a kertszomszédok voltak, mégis olyan élmény volt, mintha nemtudom milyen távoli helyre mentünk volna. összejöttek az unokatestvérek (tizenhárman vagyunk :) ), és ment a játék...jó volt gyereknek lenni :) 




repeics
2010/09/05 07:47:53

Köszi Géza , én is élvezettel olvasom a 'Mátrai emlékeket', többek között az is adott bátorságot, hogy becserkésszek ide egy ilyen jellegű irományt...



Gejza
2010/09/04 22:05:52

Kedves Csilla!


Máskor is írd le, ami kikívánkozik belőled! Öröm volt olvasni a visszaemlékezésed. egyszer talán majd én is leírom gyermek korom nyarait...


 



repeics
2010/09/03 23:35:30

Szívesen Rebeca... ... egyébként az úgy van, ahogy írod, ha vki nem tudja, hogy van más is, akkor az nem is hiányzik neki... meg ez a falusi létezés, ez azért nem mindenkit ejt rabul, merthát nem volt a nagyinál se folyóvíz, csak lavor, meg kinti, pottyantós helyiség , de engem mindez nem zavart... az unokatestvéreim pl. egyáltalán nem szerettek odajönni, de ha jöttek, hoztak maguknak kanalat, mert a nagy pléhkanállal ők nem tudtak enni... , valamint mindent fertőtlenítettek, amit lehetett ... én voltam az egyetlen unoka, akit ennyire megfertőzött ez az egész természetesdi, olyannyira, hogy bár ma is városon élek, ideköt a munkám, a gyerekeim, mégis folyamatosan érzem, hogy még nem vagyok a helyemen... tehát nagy valószínűséggel öreg koromban egy olyan kis házban fogom várni az unokáimat, mint ahol engem vártak... vagy legalábbis hasonlóban...



Rebeca
2010/09/03 23:06:38

Az én gyerekkorom városszélén telt, Pestlőrincen, annak is egy szedett-vedett, népek lakta részén... nem volt hagyománya, nem volt varázsa... nem volt ez sem vidék, sem igazi város... igaz, akkor ezt én nem vettem észre, nekem szép volt, hiszen gyerek voltam ott.... Nem tudtam akkor, mennyi mindennel lehetett volna még több, még szebb az életem.... Nem tudtam, hogy a gyerkeknek vannak nagyszülei, mert én egyiket sem ismertem... illetve tudtam, hogy van, csak azt nem, hogy az milyen lehet... Csak később, felnőtt fejjel kezdtek hiányozni, nagyon... Soha nem felejtem el azt a nagymamát, aki éppen paradicsomot főzött be, amikor én egészen fiatalon betoppantam  budai lakásába,  törött szívvel épp albérletet kerestem pont nála, de annyi pénzem nem volt, hogy ott maradhassak...  amit ott és akkor éreztem az számomra is új és megrendítő volt... úgy menekültem ki, hogy elköszönni sem tudtam..... Akkor éreztem először, de jó lehet az unokájának ... Később amikor megismertem páromat, az ő visszaemlékezéseiből, meséiből értettem meg, hogy a nagyszülő szeretete, bölcsességége, a szájából elhangzó mesék és igaz történetek, vagy épp csalafintaságok egy egész életre szólnak... ő mindig táplálkozott belőlük, és még nekem is tudott átadni... így én is megismerhettem és megszerettem őket... tőle ismertem meg a "zöld disznó" meséjét is, amit sokszor mesélt esténként, nagymamája után szabadon, aminek ugyan nem volt se eleje, se vége, se füle, se farka, pont olyan volt, amilyennek kitalálta nekem... 

Köszönjük a mesét, Csilla...



repeics
2010/09/03 21:05:25

Igen, a padlás nálunk is rejtett kincseket, legfőképp könyveket, mivel a nagyapám volt a falu könyvtárosa az 50-es években... csak polcok helyett teknőkben voltak a könyvek, amikből ő rengeteget el is olvasott... így falusi parasztember létére nagy ismeretekkel rendelkezett különféle dolgokban... sajnos a rengeteg könyv közül töredék maradt meg, és később az is az enyészeté lett ... 




Oldal:  1 | 2 | Következő >  Utolsó >>


*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.