Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Liptóti-Tátra (október 30. - november 1.)
2010/11/12 08:26:48 Küldte: Marcell

Hosszú vajúdás után, sikerült kipréselnem magamból a Liptói-Tátrában tett kirándulásunk némileg egyoldalúra sikeredett beszámolóját. Fogyasszátok mértékkel! (A fórumban frankó képeket találhattok illusztrációként.)

 1. Hajnali kelés, nehézkes indítás, buszmegállóba kislattyogás, gyors bemutatkozás, negyedik utas felvevés, már úton is vagyunk a Tátra felé. Rétsági OMV kútnál összefutás, újabb bemutatkozás, üdvözlés és a budapesti különítmény eltántoríthatatlanul célba veszi a legkisebb óriást.

Lassan én is kezdek felébredni, de reménytelennek látom az érdemi bekapcsolódást parázs főzési eszmecserébe, nem érezvén elég fajsúlyosnak az általam lényegi problémaként kezelt, hány percig főzzük a tojást problémakört. Kívülállásom következményeként, komoly küzdelmeim ellenére visszasodródok alfába. No sebaj, talán így legalább ragad rám némi konyhatudomány. Álmodom vagy ez már tényleg Donovaly. Most akkor a kolbász fehér, a töltött káposzta vagy a hó? Lehet ideje lenne már a valóság közelébe kerülnöm, mert vagy síelni kezdek a töltött káposztán, vagy a havat paprikázom meg, de valahogy egyikben sem érzem az átütő erőt.

Rózsahegy. Tuti ébren vagyok. Csak nem álmodom egy városról ahol papírgyárnak álcázott szupertitkos bélgáz üzem működik. A széljárás most még kegyes hozzánk és megkímél, hogy pusztán orrunkra hagyatkozva, minden kétséget kizárólag le kelljen leplezzük, eme igen jól álcázott ámde mindenki számára nyilvánvaló katonai objektumot.

Liptószentmiklós, Ziar, parkoló, és máris ismerős arcok, de a csapat fele még úton valahol. Némi várakozást letudva, elérvén a maximális létszámot, villámot szóró szlovák tekintetek tüzében, utolsó nekifutással megközelítjük a menedékházat. A nagy ijedtségre előkerülnek a pálinkás flaskák, és az elméleti síkot elhagyva végre valós gasztronómiai utazást teszünk a gyümölcs alapú készítmények világába, míg a kevésbé ínyencek felkészülést imitálnak a túrára, melynek a sarokpontja a fejlámpa megléte. Teljes menetfelszerelésben mindenki. Indulás. 200m. Ez a kabát most így kicsit sok lesz felfelé, nosza le vele. 50m. Talán ez a sapka se elengedhetetlenül szükséges. 20m. Úgy érzem a polárt sem erre az időjárásra tervezték. 10m. B..meg, rajtam még jégeralsó is van. Inkább elmerülök a táj szépségében, az megunhatatlan. Az első nyeregig ’könnyed’ sétaút visz fel, de jól esik a megérdemelt pihenés. Ebben a magasságban, már a levegő sem érzi a tétlenkedés szükségét, és bemelegítő mozgásokba kezd. Hógolyó, csoportkép, jöhet a folytatás. Gyönyörű gerinc, lágy szellő és folyamatos fényképező ki-becsomagolás, minden méter után mást mutatnak a hegyek. Mindenki felért a Prislop-csúcsra, egyben a banda indulás a Banikovra. Senki nem indul, jó akkor megyek én. Szikla, szikla, és ismét szikla lenne ha nem rakott volna valaki jeget rá. No. Merre tovább? Nem lát senki, bevethetem a jól bevált barlangi módszert, fenék közelítés a talajhoz, kezek kapaszkodnak, és már lent is vagyok. Tamás követ, aztán csend. Majd Jani kiabál, mindenki visszafordul, de ő jön, maradjunk. Lehet le akartak rázni? Jani lepattog és már szalad is, na eddig tartott a nyugger túra. Rövid visszatekintés, valaki mégis elindult tovább, meg még valaki, meg még. A csapat fele úgy látszik a továbbhaladás mellett döntött, felülkerekedve a röpke pánikkeltésen. Remek, még sem lesz rohanás. Innentől kezdve némileg összemosódnak a dolgok, csak a térképről tudom melyik csúcsokon jártunk, mindenesetre az ötödiknél (vagy nyolcadiknál, a fene tudja hány volt) már kezdtem fáradni. Megpróbálom lekottázni a túra ritmusát: szikla, szél, szikla, lánc, szikla, szikla, jég, szél, lánc, csúcs. S mint egy igazi slágerben, ez sokszor egymás után ismételve. Néhol átcsapott kánonba a dallam, ilyenkor együtt szólt a szél a sziklával, esetleg a lánc a jéggel. Szerencsére szembe forgalom kevés volt, de természetesen a négy lengyel (vagy szlovák) leányzó a láncos gerincen került az utunkba. Én jól nevelt gyerek lévén egy viszonylag biztosabb ponton feljebb húzódom a sziklára, amíg ők elbotorkálnak alattam a láncon. Gondoltam én. Ők nem így vélekedtek, és épp az alattam lévő láncon helyezkednek pihenő állásba. Alkalmazkodva a helyzethez, próbálok jó zerge módjára megtapadni a jócskán meredeknek nevezhető falon. El is lettem volna magamba, nem így a lányok, kik próbának kommunikációt kezdeményezni, rögtön két kérdést nekem szögezve: honnan jövünk, hová megyünk. Számomra elég nyilvánvalónak tűnt, hogy merről jöttünk, és merre megyünk lévén egy lánc van csak kifeszítve, és elég erős korlátozó erőnek tűnt az adott helyzetben a haladást illetően. Lehet én vagyok szűk látókörű? Felvilágosítottam, hogy Magyarországról jöttünk, de úgy tűnt ez nem villanyozta fel kellő képen. Jobb nem jutván eszembe, bedobtam nekik a Ziarska chata-t had rágódjanak, ámde erre heves bólogatásba kezdtek, majd ismét feltették a honnan jövünk kérdést. A fene se érti ezeket a nőket, most szótagoljam el nekik, hogy Magyarország? Az előbb nagyon örültek, gondoltam bevállalom, hogy még egyszer kimondom a két szót: Ziarska chata. A hatás katartikus volt. Láttam, hogy elértük a csúcspontot, többet már nem lehet kihozni a helyzetből, és mielőtt a társalgás is kezdett volna kissé lapossá válni, a surranó pályán távoztam, azaz ráhasaltam a sziklára és becéloztam a következő láncot. Tovább a megszokott ritmusban. A sokadik föl s lemászás után az utolsó csúcson fotó, csoki, tea, öltözés, és irány a Smutne-nyereg. Innentől a láncok elmaradtak, és kisebb nagyobb ugrásokkal épp naplemente előtt értük el a házhoz vezető útelágazást. Itt két srác már készülődött az éjszakázásra. Mi a maradék sörök, pálinkák és egyebek elfogyasztását követően, inkább a fűtött szoba mellett döntöttünk, és a seggre ülések számát minimálisra csökkentve se perc alatt lezúdulunk. Jöhetett a vacsora, és a víztakarékosság jegyében, a napközben kipárologtatott folyadékmennyiség visszatöltése sör formájában. A fáradtság és a másnapi korán kelés réme hamar az ágyak felé terelte a társaságot.

 

2. A buli szobát (matracláger) leszámítva, fél hatkor mindenki haptákban állt, hidegcsomaggal felszerelkezve, indulásra készen. A személyes ébresztés igénye következtében a tervezett indulás némi csuszást szenvedett, ám így  legalább némi spórolást beiktatva szükségtelenné vált a fejlámpák használata. Bár még nem volt az a gatya rothasztó meleg, de ismét hamar vetkőzésbe ment át a hegymenet. Az első elágazásnál némi pihenő és táplálékbevitel segített az erőgyűjtésben a további felmenetelhez. Innentől már elfogytak addigi utunkat kísérő törpefenyők, már csak a fűcsomókat borzolta előző napi hűséges társunk a szél. Az 1900-on lévő Ziarske-nyeregbe érve ismét pihenésre fordult az idő, meg lehetett kezdeni az ismerkedést a Roháccsal, mely ekkor még barátságosabb arcát mutatta. Könnyen meg is győzött mindenkit, hiszen csak egy csúcsra kell felmászni a tegnapi hat helyett, és a visszafordulás lehetősége mindvégig adott, ha pimaszabbá válna a terep. Erre sem kellett sokáig várni. A Placlive-csúcsra vezető úton még viccesnek tűnt a hátszél segítsége. De mikor már nem akar az ember tovább menni, és az egyhelyben maradás nagyobb erőkifejtést igényel a haladásnál, akkor kezd a mosoly némi kényszeredett színt felvenni. Ismét szakadásba került a csapat, nagyobb részben a szélmentes ámde 800m plusz szintet tartalmazó kerülő utat választva. Hatan gondoltuk úgy, hogy nem árthat nekünk egy kis szellő, és megindultunk a Rohácsnak. A szél alább is hagyott némileg amint lejjebb ereszkedtünk, cserébe jófajta jéggel kárpótolhattunk magunkat az útra gyógyulva. A csúcspontot ott érte el mikor egy két méteres függőleges falon lemászva egy kisebb fajta jégpályán kellett volna stabil pontot keressek. Ennek nem láttam különösebb értelmét, ezért inkább rövidebb harántolással próbálkoztam volna, ha Zoli nem ordít rám, hogy nem arra megy az út. Én szófogadó gyerek lévén vissza kullogtam, és bepróbálkoztam a jégmezővel, gondolván ha ő lement ott akkor le lehet. Egy apró tényt viszont nem vettem figyelembe, mégpedig azt, hogy én bármennyire is igyekeztem, nem sikerült olyan hatékonyan kinőnöm a földből mint neki, ezért a lábaim se érték el azt a hosszúságot, amivel képessé váltam volna a feladat könnyed teljesítésére. Én a falon tökölök, Karesz fölöttem táncol, Zoli alattam fotóz. Mindnek jól érzi magát, mi kellhet még egy jó bulihoz. Némi totojázás után, Karesz javaslatára mégis a félig már megjárt nem helyes utat választva sikerült megoldanom a feladványt. Mint kiderült ez volt a végszó, innentől ismét felfelé vezetett az út, de immár jégmentesen. Az első láncon éppen ereszkedik lefelé két jó felszeret srác, mikor odaérünk. A hátizsákjukon csüngő, láthatóan nem rég lecsatolt hágóvas némileg növelte az addig se elhanyagolható zabszem effektust. Majd verbálisan is megerősítik, hogy jégpályára készüljünk. Próbálom fenntartással fogadni a beszámolójukat, mondván messziről jött ember mondhat, amit akar. Nem sikerül túlzottan. Fel a láncon és pár szikla után máris a csúcson vagyunk. Vagyis lennénk, de inkább még alatta egy szélvédettebb helyen rákészülünk a várva várt lemenetelre. Kellő bátorság megszerzése után, felhágunk a csúcsra. Jani és Peti rövid, többé-kevésbé ruhamentes bemutatója, kellően oldja a feszültséget, a szél pedig gondoskodik a hőérzet szinten tartásáról. Most már tényleg irány a fal. A bevezető kellően hatásos: lánc, szakadék, hó, 2m után nem látszik semmi. Könnyítésként pár méter napos rész következik, kellemes mélység érzettel a láb alatt. Vissza az árnyékba, ahol rögtön látom (legalábbis látni vélem), hogy nem csalt az előérzetem a jéggel kapcsolatos híresztelések szemben támasztott kétségeimet illetően. Hó az van, remek hógolyózásra való fajta, jég semmi. Nem mértem az időt, de se perc alatt leértünk a nyeregbe, rögtön könnyed hógolyózással ünnepelve remek teljesítményünket, ha lehet még az eddiginél is erősebb szélben. A várakozás percei következtek, aminek szőlőcukor, pálinka, memóriakártya tárhely és a pótolhatatlan Arany ászok ülőkém voltak a fő áldozatai. Darab idő múltán álnok gondolat kezdett megtelepedni fejünkben: lehet mégse fog idáig felmászni a csapat másik fele?! A tegnapi helyiekkel folytatott hosszas eszmecserémen felbuzdulva, most én kezdeményeztem társalgást három lentről érkező sráccal. Az eredmény hasonlóra sikeredett. Percekbe telt, mire a kezdeti pozitív válaszukat, határozott nemre cserélték, tagadván, hogy bárkivel is találkoztak volna az úton, s így a félszeg gondolat immár bizonyossággá erősödött. Irány le a tavakhoz. Az adrenalin termelés vissza állt a normálisra a túra hátralévő szakaszán, több energia jutott a táj szépségeinek a befogadására. A Jamnicke-tó melletti vörösáfonya mezőn, némi szendvics beépítése közben még adtunk néhány perc esélyt, hátha felbukkan az ellen csapatunk. A nagy találkozás elmaradt, nekivágtunk hát ismét a gerincnek. Következett túránk talán leglátványosabb szakasza. Lengyel félről függőleges szikla fal, szlovák részről kevésbé meredek hegyoldalon hullámzó fűtenger kísérte a keskeny gerincen futó utunkat. A Klin-csúcshoz nem kerültünk sokkal közelebb (ez volt a távlati cél), mikor  elindultunk lefelé a Jamnicka-völgybe. Lecsurogtunk 1300m magasságra, hogy némi erdőt is lássunk, ne legyen olyan egyhangú a visszafelé vezető utunk, és a sportnak is áldozva visszamászhassunk a Ziarske-nyeregbe 1900-ra. Innen több felé darabolta kis csapatunkat a fáradtság kezelésének eltérő módjai. Van aki gyorsít, hogy előbb a végére érjen, van aki lassít, hogy kímélje magát, van aki meg az asszonytól tartva rohanni kezd J. Ettől kezdve már a fényképezők sem bújtak ki túl gyakran tokjukból, sőt leginkább egyáltalán. Felérve anyeregbe még egy utolsót pihentünk, falatoztunk és némi morfondírozás után, megindultunk a sörcsap irányába. A ház közelségét megérezve a térdeim sztrájkba léptek, megelégelve a két napi terhelést, és jelentős fájdalom impulzusokat küldözgettek az agyam felé. Nem kezdtem tárgyalásokat a követeléseiket illetően, inkább jó kapitalista módjára, tovább hajszoltam őket. A siker nem maradt el, hamar visszaálltak a normális munkarendre. A házhoz leérvén, én még tettem egy magányos kitérőt a szimbolikus temetőhöz, ahol rejtőzött egy geoláda. Olvasgatva az emléktáblákat megnyugodtam, hogy nem tegnap néztem itt körül. Sok név mellett volt a Rohács felírva. Kissé melankólikusan bandukoltam vissza a menedékházba. Lehet ezt érezte meg a kiszolgáló néni, és ezért akart feleseket töltögetni nekem a zuhanyzó zseton helyett. Eztán már komolyabb megpróbáltatásokat nem tartogatott a nap, a söröskorsó emelgetésén és a gyilkosok megtalálásán kívül.

 

3. Harmadra napra nem maradt sok jelentkező némi levezető sétára, azaz egy kocsit leszámítva mindenki haza húzott. Hárman még egyszer neki indultunk a hegynek, dacolva a már életbe lépett útlezárással.  Hogy célja is legyen a túrának, részese lehettem egy kisebb fajta (kb 20kg) szikladarab leszállításában a hegyről előző esti sörmámoros geológia okoskodásom folyamányaként. Méltó zárásként, hazafelé úton még elfogyasztottunk egy könnyed ebédet Donovaly Goral vendéglőjében.

Valljuk meg, remek hétvége volt!


Marcell






Bejegyzések 11 - 11-ig. Összes bejegyzésed: 11


<< Első  < Előző | Oldal:  1 | 2 |

hegiagi
2010/11/12 11:44:57

És valljuk meg, remek olvasmány is egyben 




<< Első  < Előző | Oldal:  1 | 2 |


*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.