Írtam itt már ezt-azt a kerékpárral kapcsolatban, de eddig nem esett szó a pedálról, a hajtókarokról, és egyáltalán a hajtás módjáról, gazdaságosságáról, pedig ez egy érdekes témakör, hiszen itt fáradunk el. Ebben az összefügésben sokszor szóba kerül a „körbehajtást” is, tehát a pedál hajtása a teljes körön. Mi ezzel a helyzet?

Minden sportolónak, legyen az pl. futó vagy úszó, van a mozgásában valami csak rá jellemző, egyéni stílus. Nos, ilyen a kerékpárosnak is van, és ebbe azt is beleértjük, ahogyan testi erejét a pedálon kifejti. Nagyrészt ezen és az üléspozíción múlik ugyanis a versenyző erőkifejtésének a hatékonysága, de a mi esetünkben az is, hogy egy hosszabb túra utolsó kilométereit is képesek vagyunk-e még élvezni. Míg azonban az üléspozícióval – már csak a kényelem okán is – többet foglalkozunk, addig a hajtás biomechanikájának alig szentelünk figyelmet. Mert ugye van a pedál, azt kell nyomkodni, és kész. Nos, ennyire azért nem egyszerű a dolog. Főként akkor nem, ha erőnket, energiánkat minimális veszteséggel, optimálisan akarjuk felhasználni.

Hogy könnyebb legyen megérteni, hogy miről is beszélünk, képzeljük el, hogy a földön ülünk, és az orrunk előtt van a nagy lánckerék, a hajtókar és a pedál. Képzeljük továbbá el, hogy ez egy óra számlapja és a hajtókar a mutató. (Így nem kell szögelfordulások meghatározásával körülményeskednünk.) Az erőkifejtés szempontjából a hajtókar teljes körbefordulását négy egyforma nagy szektorra lehet bontani attól függően, hogy az adott helyzetben a pedálon kifejtett erőből mekkora a hajtókar irányába mutató, tehát a hajtás szempontjából hatástalan (sugár irányú, radiális) vektor, és mekkora a lánckerékre érintőleges (tangenciális), a hajtókarra merőleges vektor, mely az előrehaladást eredményezi egy hagyományos, és egy a cipőhöz kapcsolódó pedál esetében:

·      10 óra 30-tól 1:30-ig: A felső holtpont körül alig ébred hajtóerő, csak ha képesek lennénk a lábunkkal előrefelé tólni a pedált. Ellenkező esetben csak a hajtókart nyomjuk „össze”.

·      1:30-tól 4:30-ig: Ebben és csak ebben a 45 fokos tartományban van lehetőségünk a pedál tényleges „taposására”. Hagyományos pedállal egyedül ebben a negyed fordulatnyi részben hajtjuk valóban a bicajt, hiszen itt a legnagyobb a tangenciális, a hajtókarra merőleges vektor. Ebben a szektorban az erőkifejtés hatásfokát általában 90 százalékra szokták venni.

·      4:30-tól 7:30-ig: Megérkezve az alsó holtpont környékére, a pedál nyomásával már csak „nyújtjuk” a hajtókart, de előrehajtó erő (tangenciális vektor) nem keletkezi. Más lenne a helyzet, ha képesek lennénk hátrafelé húzni a pedált, hasonlóan ahhoz, ahogyan a ló kapál.

·      7:30-tól 10:30-ig: Most felfelé halad a pedál, de közben sajnos emeli a kapcsolat megtartása érdekében rajta nyugvó láb súlyát is. Ezzel nem hogy nem hajtunk, de még rontjuk is a hajtás hatásfokát!

Látható tehát, hogy kedves túraeszközünk mozgatásában még van mit javítani. Nem véletlenül bukkannak fel a sajtóban időnként fanasztikus találmányok, melyek lényegében ennek a hatásfok problémának a javítását ígérik elérni. De addig is, amíg valamilyen tudós felturbózza a biciklinket, van egy s más, amit magunk is megtehetünk.

1) Elsőként állítsuk be az ülést. Itt két méretet célszerű figyelembe venni:

- A nyereg magassága akkor jó, ha az alsó helyzetben levő pedálra nyújtott térddel épp jól rá tudjuk tenni a sarkunkat.

- Most állítsuk a hajtókart vízszintes helyzetben előre, és tartsunk az elől levő lábunk térdkalácsának a közepéhez oldalról egy fonalat a végén valami nehezékkel. Akkor jó a nyereg előre-hátra helyzete, ha a fonal egybe esik a pedál tengelyével.

2) Következik a lábfej helyzete a pedálon. Itt akkor hatékony és térdkímélő az erőkifejtés, ha a pedált a lábfej elülső, párnázott részével nyomjuk, és semmikép sem a középső boltozatos résszel vagy pláne a sarkunkkal. Erre is két okunk van:

- Csak így vesz részt a munkában a comb izomzata mellett a lábszár („vádli”) izomzata is.

- Így több a térdizület mozgási szabadsága, hiszen az nem egy szimla, csupán egyetlen síkban mozgó „zsanér”, hanem bizonyos támolygó mozgást is meg kell neki engedni.

3) A két lábfejünk természetes helyzete nem párhuzamos, hanem egy bizonyos mértékű széttartást mutat, mely a két oldalon még eltérő mértékű is lehet. Egy fix cipő-pedál kapcsolódás esetén erre tekintettel kell lenni, és ne kényszerítsük a bokánkat tartósan kellemetlen csavarodásra. A legegyszerűbb, ha leülünk egy asztal szélére és megfigyeljük, hogy lazán lógó lábaink milyen helyzetet vesznek fel, majd ennek megfelelően állítjuk be a kötést.

Ha túrán azt tapasztaljuk, hogy nő a lábfejünk széttartása vagy erre való törekvése, akkor ennek többnyire két oka van: túl alacsony a nyereg, vagy fáradás miatt a térdizület a nyomás hatására kitér kifelé. Pihenni!

4) Az áruházi konfekció kerékpárok általában 175 mm hosszú hajtókarral kerülnek forgalomba, ami jól megfelel egy 80-100 cm-es belső lábhosszhoz. De ha a láb rövidebb, akkor a hosszú hajtókar már az ideális alá csökkenti a térdizület hajlásszögét, és ezzel épp a kritikus helyzetben növeli meg túlzottan a tér porckorong hátsó tartományának a nyomásterhelését. Alapszabály: Korrekt nyeregmagasság mellett a térdizület a 11 ill. a 13 órás helyzetben ne zárjon be 90 foknál kisebb szöget! Hajtókarok kaphatók rövidebb méretben is, és a csere nem nagy ügy. 80 cm-nél rövidebb belső hosszal már akár 150-es is lehet!

5) A hajtás fordulatszámán (frekvenciáján) is sok múlik. Az első-hátsó sebváltó rendszer alapvetően azért van, hogy változó haladási sebesség mellett is egy viszonylag egyenletes pedálfordulatot tudjunk tartani. Amikor fáradunk vagy amikor kényelmetlen a nyereg, hajlunk rá, hogy lassúbb, keményebb fokozattal hajtsunk. Ez ugyan valóban ad némi tehermentesítést az alfelünknek, de közben az izmok, izületek igénybevételét is fokozza. Túrán a percenként 60-70 között fordulat a legcélszerűbb, több – pl. hegymenetben – lehet, de kevesebb ne legyen. Ez kb. a szívdobogás ritkmusa. Bár kapni olyan sebességmérőket, melyek a pedálfordulatot is mutatják, de nem igazán tartom szükségesnek, magunk is ki tudjuk számolni („huszonegy – huszonkettő – huszonhárom...”) és hamar beidegződik. Talán érdemes még megemlíteni, hogy a túlzott, 120/perc feletti pedálfordulat könnyen görcs fellépéséhez vezethet, ha nem gyakoroltuk egész télen a szobakerékpáron. De ezt hagyjuk meg a versenyzőknek!

Mindezek után jogos a kérdés: Lehet-e valóban a pedált egy rajta fixen rögzített cipővel körbe hajtani? Nem csak nyomni, hanem húzni is? Vagy ez csak egy városi legenda?

Nos, az alapos németek nem bírták ki, hogy ne járjanak utána tudományos alapossággal egy ilyen kérdésnek. A Freiburgi Egyetem Sporttudományi Intézetében folytak a kísérletek nőkkel és férfiakkal, amatőrökkel és profikkal. Végül azt állapították meg, hogy

·      a csúcs-profik között is csak minden hatodik-nyolcadik képes tényleg és tartósan a pedál körkörös hajtására, viszont

·      mindenki, aki megszokta a kapcsolódó pedált, emelt rajta hátul (19:30-22:30) annyit, hogy a láb súlya nem terhelte azt a felmenő fázisban, és ezzel nyerte az egyébként itt veszendőbe menő 10%-ot.

Más kérdés, hogy sokan idegenkednek a cipő rögzítésétől a pedálon, korlátozva érzik magukat. Valójában nem olyan vészes, inkább csak megszokás kérdése. Hiszen szükség esetén pillanat alatt ki lehet oldani egy megfelelő mozdulattal (a sarkunk kifelé billentésével). Csak nem szabad róla elfelejtkezni!

Címkék: Kerékpározás