Sziasztok! :)
Néhány túratárs kérésére úgy döntöttem dióhéjban összefoglalom a nyári Monte Rosa túránkat. Próbáltunk előzetesen felkészülni, információkat gyűjteni, de sajnos egyetlen leírás sem pontos, ezért nehéz felkészülni rá.
Hárman vágtunk neki a nagy kalandnak: Marcsi, Józsi és jómagam, na meg persze Pötyi, a plüss zsiráf, aki mindig a hátizsákomba kapaszkodva jut fel kölönböző csúcsokra.
http://www.turatars.com/user/gallery/view/name_Dzseni/id_75457/title_Potyi-es-Monte-Rosa/
Autónkat Tasch városban egy parkolóban hagytuk, és vonattal mentünk Zermattba. Itt rövid időre elcsábultunk a helyi csokiboltban, aztán a fogaskerekűvel Riffelhorn állomásig utaztunk. Itt becsatlakoztunk a Monte Rosa házhoz vezető útra. Panoráma kirándulásnak is nevezhető ez a szakasz. Hatalmas gleccserek, fölöttük tornyosuló csúcsok, a pipáló Matterhorn lesúlytóan néz a túristákra.
A gleccseren piros zászlók jelzik az utat. Találkoztunk néhány gleccsertúrázó csapattal, többségük 70 és a halál között. Csupa pirospozsgás jókedvű idős ember hágóvassal, jégcsákánnyal mankó és járókeret helyett. Mennyivel jobb választás!
A 2795 méteren épült új Monte Rosa ház lenyűgözően modern és természetbarát.
Éjjel/hajnal kettő körül (megfelelő rész aláhúzandó) indultunk a 4634 méteres csúcs meghódítására. Azt reméltük, hogy valamely helyi vezető csapatának a fényei után rátalálunk a becsatlakozásra. Nem egészen így történt, ugyanis némi technikai malőr miatt (Józsi tekerős fejlámpája az oka) elmaradtunk az előttünk induló csapattól, és mire felnéztünk a hegyre, már a kis fejlámpák fényei ezernyi csillagként szóródtak szerteszét. Valahogy mindenki más irányt vélt helyesnek. Végül az ösztöneinkre hagyatkoztunk.
A gleccseren való átjutás az első igazi nehézség, néhol be-beszakadtunk, de szerencsére csak derékig.
A hajnal fényei már megkönnyítették a dolgunkat, világosban mégis bátrabb az ember...vagy mégsem?
Tempósan haladtunk fölfelé, amíg el nem értük a sziklás taréjt. Nagyon meredek, nehezen mászható havas sziklák. Az ember önkéntelenül is felméri, hogy mekkorát repül egy esetleges csúszás, félrelépés következtében. Ez után egy naggggyon kitett, meredek havas gerinc következett.
http://www.turatars.com/user/gallery/view/id_75539/name_Dzseni/
Előttünk volt egy páros, aki bepánikolt, és telefonos segítséget kért. Nem sokat kellett várni a piros helikopterre.
Aztán ismét egy sziklás taréj következett. Ennek már fele sem volt tréfa! Még Józsi barátunk is (akiből gyártás során egyszerűen kifelejtették a félelemérzetet) felsóhajtott, hogy most akkor átgondolja az életét. Végül úgy döntött becsatlakozik a kötelünk végére. Lépésről lépésre biztosítottuk egymást. Nem kizárt, hogy azon a napon, azon a helyen elhangzott néhány ima is.
Az előttünk haladók nagyon lassan mozogtak. Ezzel nem számoltunk, és ruházatunk kevésnek bizonyult. Ellilult szájjal, fogvacogva tartottuk magunkban és egymásban a jókedvet. Pájinkára gondolni sem mertünk, pedig az jól felmelegíthetett volna.
Végül szerencsésen felértünk a csúcsra.
http://www.turatars.com/user/gallery/view/name_Dzseni/id_75447/title_Monte-Rosa-csucsan/
Itt kissé melegebben sütött a nap, símogattak a napsugarak. Jó volt időzni, ellazulni, csúcs csokizni, csodálni a távoli csúcsokat, a hatalmas Matterhorn kicsinyke háromszögét a távolban.
Lefele egy másik út van kijelölve, amiről szintén nem olvastunk a leírásokban. Nem értettük miért állnak a csapatok...pontosabban nem álltak, hanem kapaszkodtak a majdnem függőleges sziklafal oldalán. A csúcsról takarásban van a lefelé vezető "út", ezért nem értettük, míg meg nem tapasztaltuk mi vár ránk.
Egy rögzített kötél várt ránk- nagy örömünkre, hiszen a függőleges falat kemény jég borította, nem igen fogott rajta a hágóvas és jégcsákány.
A kötél segítségével viszonylag könnyen haladhattunk volna, ha nem kellett volna várakozni. Már beremegett a karom az erőfeszítéstől (nem igen szoktam kötélen lógni ), amikor végre ráláttunk az alattunk haladók küzdelmeire. Az a helyzet, hogy ez a rögzített kötél elfogy a sziklafal felénél. Innen kell kreatívnak lenni, hogy kitaláld hogyan tovább.
Nekünk marha nagy mázlink volt, mert Marcsi barátnőnk mint egy varázsló megpörgette a jégcsákányát a levegőben, elmormolt egy varázsigét, és elővarázsolt egy reversot. Így történt, hogy nem kellett a mélybe ugranunk, esetleg kipróbálni tíz köröm, és húsz hágóvas tüske súrlódásának lassító erejét. Szóval lementett minket, aztán magát is- köszönet érte még egyszer!
Innen nagyon vidáman folytattuk utunkat, elkészítettük a ezerháromszáznyolvankilencedik fotónkat, és már- már szánkban éreztük a vacsora ínycsiklandó ízeit, aminek következtében kellően meg is szomjaztunk, és megittuk az utolsó korty vizünket. Nagy hiba volt!
Elérkeztünk a gleccser széléhez, de hála a hétágra sütő napnak a nyomok teljesen eltűntek. A gleccserhasadékok kinyíltak, mint a rózsa szirmai. Ami ez után következett, nehezen leírható. Ugrottunk, kapaszkodtunk, beszakadtunk, kimásztunk, imádkoztunk, szomjaztunk, följebb mentünk, vissza jöttünk, ugrottunk, beszakadtunk, kimásztunk ... sokáig fogok emlékezni az érzésre.
Nagyon küzdelemesen sikerült végül mindhármunknak szerencsésen átérni. Rögtön utunkba került egy gleccserfolyócska, amelynek vízhozama igencsak megcsappant találkozásunknak köszönhetően.
A szerencsés visszatérést hatalmas vacsorával ünnepeltük meg! Örömömben még a vegetariánus Marcsinak is húst rendeltem, és azt sem bántam, hogy nem kéri! Megettük a Józsival.
Címkék: Monte Rosa
Kedvencek
Digg
Del.icio.us
StumbleUpon
Google
