"Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni." - Gabriel García Márquez

Hétvégén a világ egyik legjelentősebb barlangjában a világörökség részét képező Baradla barlangban voltam, ahol az Aggtelek és Jósvafő közötti utat jártuk be a felszín alatt. Odáig azonban igencsak hosszú út vezetett, és a túrázás számomra nem csak a gyaloglásról szól, hanem az oda vezető útról is. Ahogy mondják „az út maga a cél”. Az ember ilyenkor teljesen kikapcsol, és olyan gondolatok környékezik meg, amik otthon ülve fel sem merülnének. Most leginkább az emlékek, és az azokat kialakító érzések körüli kérdések jártak a fejemben amikor megérkeztünk Aggtelekre. Hamar nekiláttunk a túrának, de engem kicsit elszomorított, hogy az elején minden teljesen ki volt építve. Az ősi barlang helyett egy modern kiállítótermet találtam - betonnal, fényekkel és székekkel. Szerencsére azonban hamarosan elhagytuk a kitaposott ösvényt és egy kissé járatlanabb útra tértünk. Persze ez nem egy kúszó-mászós túra volt, de itt legalább már a hatalmas lámpák elmaradtak és visszakaptuk a barlang eredeti hangulatát. Ott jártakor az ember hamar megérti miért is ez a világ talán legjelentősebb cseppkőbarlangja…

Barlangi túravezetőnk sok érdekes történettel gazdagított minket. Többek között megtudtam, hogy a barlangrendszer egy ideig a világ leghosszabb barlangjának számított. Egy érdekes történet is előkerült, miszerint a barlang feltárásakor találtak rókacsontvázat  a barlang egyik legtávolabbi pontján. Először ezt annak bizonyítékaként tekintették hogy kell lennie ott a közelben még egy bejáratnak, mivel szerencsétlen róka képtelen lett volna vaksötétben akkora távot megtenni… Mivel azonban hosszabb kutatás során sem találták a misztikus bejáratot, arra jutottak hogy a róka valahogy mégis megtette az aggteleki bejárattól a hat kilométeres távot. Ennek bebizonyításához egy élő rókát szereztek aminek orrát érzéketlenné tették egy különleges oldattal ami a több napos zoknitól a naftalinig minden lényeges szagot tartalmazott, nehogy az alapján találjon ki Csalavér koma . A barlangot jelzőfesték porral szórták be a fontosabb pontokon, hogy lássák merre haladhatott a róka mielőtt végleg elpusztul a bolyongás során. A kutatóknak azonban csalódniuk kellett… A róka ugyanis a lent töltött néhány nap alatt többször is kinézett a napvilágra, majd visszament a kellemes barlangba. Mindezt úgy tette meg hogy végig a járatok középvonalában haladt. Vagyis a róka valóban végig tudta járni a barlangot különösebb nehézségek nélkül. Az elmondottak alapján azonnal levontam a túra legfontosabb tanulságát: ha barlangba mész, és semmit sem szeretnél a véletlenre bízni, akkor a biztonság kedvéért vigyél magaddal egy rókát is…

Ha valaki barlangban jár érdemes kipróbálni hogy milyen is a vaksötétség. Ha mindenki lekapcsolja a lámpáját akkor valóban olyan sötétben lesz része az embernek, amit a szabadban sosem fog „látni”. Ugyanez igaz a csöndre is, de azt persze nehezebb kipróbálni. Állítólag ha az ember sok időt tölt el egy barlangban egyedül, lámpa nélkül, akkor az őrület fog vele leghamarabb végezni. Amúgy valóban nagyon durva érzés vaksötétben, és teljes csendben lenni… olyan mintha a semmi közepén lebegnénk. Egy másik érdekes kísérlet amit korábban már én is kipróbáltam, hogy egy ilyen sötét pillanatban ha az ember elhúzza a kezét a szeme előtt, akkor „lát” egy halvány derengést elsuhanni. Ez azonban csak az agyunk szüleménye. A teljes sötétben ugyanis nem láthatunk semmit, de az agy tudja hogy ott a kezünk tehát akkor látnunk is kell valamit, ezét biztos ami biztos alapon odaképzel valamit. Érdemes kipróbálni, hogy ha valaki más húzza el a kezét a szemünk előtt, akkor már valóban nem fogunk semmit sem érzékelni mindebből…

A rókás tanulság mellett érdemes odafigyelni egy másik lényeges dologra is. Könnyen előfordulhat ugyanis az emberrel hogy a sötétben botorkálva megcsúszik. Ilyenkor az ember a kezében lévő elemlámát olyan bravúrral hajítja el a barlang legtávolabbi pontja felé, hogy amikor az egyensúlyvesztésből helyreáll, még akkor is várnia kell egy keveset mire meghallja a lámpa halk koppanását valahol a messzeségben. Ilyen esetekre célszerű egy pótlámpát vinni magunkkal. Éppenséggel velem esett most meg ez a kis eset, de szerencsére én fel voltam készülve ilyen eseményekre is .Nyugodj békében kedves lámpa…

A barlangokról pedig egy érdekes adalék hogy belsejükben szinte teljesen állandó hőmérséklet várja az embert az év bármely napján. Ez a hőmérséklet pedig megegyezik az adott tájegység átlagos évi középhőmérsékletével. Hazánkban ez általában mindenhol 10-13 fok ami legfeljebb 1-2 fokkal változik az év során, és az is inkább csak a bejárat közelében. Most például nagyon jól esett a kinti hidegről belépni a barlang kellemes melegébe.

Most térnék ki arra, amit rendszeresen látok embereknél - elmennek egy gyönyörű helyre és szemük folyton a fényképezőgépen csüng. Mindent csak azon az apró kijelzőn keresztül szemlélnek. Ránéznek a gépre, egy kattintás, egy pipa a képzeletbeli listán, és már lehet is tovább ballagni. Nagyon fontos hogy ha az ember arra adja fejét hogy fényképez, akkor a kattintás után álljon meg legalább pár másodpercre és nézze meg tudatosan azt amit fényképezett!  Egyáltalán nem ugyanazt az élményt fogja adni a kép mintha ott személyesen egyben látnánk az egészet. Ha csak fényképezel egyet és rohansz tovább, akkor már egy pillanattal később sem fogsz tudni visszaemlékezni az apró részletekre, csak annyira hogy ott is jártál már. Nem kapcsolódnak hozzá érzések, hangulatok, színek, illatok és hangok. Sok év múlva pedig pont ezek az élmények adják majd az ember életében a legfontosabb emlékeket. Sokszor amikor sétálok valahol és meglátok egy évszázados mohás fát, megérzek egy ismerős illatot, vagy egy ködös tónál deja vu érzés fog el, rám tör ez az erős nosztalgia szerű érzés. Közben pedig azt sem tudom hogy pontosan mi is az amire ilyenkor visszaemlékszem, és ennyire erősen hatott rám a múltban… Szerintem azonban ezek csak pillanatnyi hangulatok voltak a múltban amik akkor jelentéktelennek tűntek, de mégis nagy hatással voltak ránk. Ilyen emlékek lesznek ezek a pillanatok is amiket az ember csodálkozással tölt el. Ugyanis nem a nagy események hanem az ilyen kis emlékek töltik meg az ember életét a legfontosabb emlékekkel. A „legnagyobb” események ugyanis csak olyan dolgok amik általában nem a szívünket vagy a lelkünket érintik meg, hanem csak az életünk medrét vájják. Azok a nagynak tartott események ugyanis csak egyszerű események voltak, amit mindenki ugyanúgy lát, viszont az ilyen apró pillanatokat amit én olyan nagyra tartok, mindenkinek csak a saját szívében alakul ki, amit mindenki másként él meg, és mindenkiből más érzést vált ki. Szerintem tehát az a legfontosabb hogy tudni kell a természet szépségeit megélni és nem csak megnézni!!! Nem csak végig rohanni hanem időnként megállni és elcsodálkozni néhány pillanatra!

Mindenesetre próbáltam én is néhány képet készíteni, de a barlangban ehhez sokszor komolyabb gépre lett volna szükség. Kedvcsinálónak azért itt van néhány felvétel:

Képek

Ajánlott olvasmány: A faggyúfáklyás expedíció

Címkék: Aggtelek Jósvafő Baradla Barlang Cseppkő