Guruló barátom hozzászólásában rátapintott a dolgok lényegére:

„Itt a  Marcsikákról van szó pajtikák!  És a hiábavaló hajszáról.  És a magányról.  Kutyaszimatom azt mondja,hogy nem tévedek. És ha mégis tévednék:  Géza, koppints a vonalzóval a körmeimre,igérem,hogy behúzott farokkal odébbállok .  Ismerek egy kétfejü sárkányt ,ahogy csak tudok menekülök előlle, amint látom hogy közeledik felém.  Mindkét nyakán tetoválás (ez sárkányoknál is menő dolog ) az egyikre az van ráirva: betegség, a másikra: magány.  A kutya is ember,esetleg több is annál,de abban is biztos vagyok,hogy 1qutya,2qutya,100qutya sem tudja betölteni azt az űrt...Meneküljetek a kétfejű sárkánytól kedves turatársak!!!!!”

Vannak kutyák, akik kölcsön adják érzékszerveiket az embernek. Orrukat, szimatukat és ösztöneiket nekünk kölcsönadva segítik a vadászt, a kábítószer kereső fináncot, a katasztrófa elhárítót, a rendőrt, a határvadászt, hogy a vakvezetőkről ne is beszéljünk. Aztán vannak házőrző, nyájterelő ebek is.

Csak hogy a kutyusok nagy többségét ma már nem az érzékszerveikért tartják, hanem egy fajta pótcselekvésből. Sajnos sok embertársunknak az egyetlen társa(?!) lett. Igen tompítja a fájdalmat, de valóban ez az egyetlen megoldás?

Kutyások és kutyátlanok beszélgetünk, vitatkozunk a kutyákról, pedig valójában ön magunkról fejtjük ki gondolatainkat.

Igen, mélyen együtt tudok érezni azokkal, akik önhibájukból-, vagy éppen azon kívül egyedül maradtak, és minden örömük forrása az a velük élő kedves jószág.

És azokat is megértem, akiknek „Se kutyájuk, se macskájuk”! Ők talán még többen vannak… Néhány ilyen túratársamról szól ez az írás…

Van a szakosztályunkban egy túravezető társam. Idén múlt nyolcvan. Ő is egyedül van már. Amíg bírta, cserkész-csapatot szervezett és vezetett. Később az egyház keretén belül a szenvedélybetegeknek (alkohol-, és drogfüggőknek) segített a gyógyulásban. A normál életbe való visszatérésbe.

Egy idős tanárom ízületi fájdalmai miatt évek óta nem tudja már elhagyni a lakását, de még egyedül látja el magát. Ha a házban lakó fiatalok moziba, színházba, vagy éppen túrázni mennek el, örömmel vállalja gyerekeik felügyeletét. Nem pénzért! Neki is, a gyerekeknek is, és a szüleiknek is egyformán hatalmas öröm. És minden nap bekukkant hozzá valaki (néha többen is) hogy nem kell-e valami a boltból, orvostól, vagy csak egy kis beszélgetésre. Amikor kivizsgálásra kellett a rendelőbe vinni, versengtek, hogy ki vigye…

Olyan túratársam is van, aki kertes házban lakik egyedül. De még sem egyedül, mert örökbe fogadott (anyagilag támogat) két csángó kislányt, akik így anyanyelvükön végezhetik az iskolát Gyimesközéplokon.  S nyaranta „hálából” egy-egy hónapot fogadott nagyanyjuknál töltenek…

Közvetlen környezetemben valaki tanulmányait egy évre megszakította, hogy egy közép-amerikai országban a mi cigányainknál lényegesen elesettebb indiánokat énekre, zenére oktassa.

Mások szabadidejüket állami gondozottak otthonában töltik beszélgetéssel. (Ez még pénzükbe sem kerül) Volt, hogy egy-két nevelő kíséretében egy egész osztályt vittek el a közeli erdőbe, ahol még a tanárok sem jártak.

Olyan is akadt, aki a vak gyerekeket a Szemlő-hegyi barlangba vitte le. Nem voltam ott, csak a világtalan és csökkentlátó gyerekeket hallottam róla egymással beszélgetni…

Van, aki így karácsony táján cipős dobozokba tesz játékot, könyvet, édességet. És, olyan is akad, - bár jóval kevesebben - akik ezt év közben is megteszik. Pedig minden háztartásban akadnak olyan kidobni való dolgok, amik valakiknek még hatalmas örömöt jelentenének.

Csak egy példa: Egyik kerékpáros túrámon egy kastélyból átalakított idősek otthonába a mennyezeti freskót mentem be megnézni…

…és egész napra ott maradtam - beszélgetni. Esett az eső, egyébként sem tudtam volna tovább menni. Nehéz lenne megmondani kinek volt nagyobb öröm az a néhány óra. Aztán haza érve az összegyűjtött régi kertészeti újságokat nem a papírgyűjtő gyerekeknek adtam, hanem elküldtem az öregeknek – olvasni. Szívet melengető a levél, amit cserébe kaptam…

Anyám egyszer azt mondta: - Kisfiam, ne menj a temetőbe, az szomorú hely. Azt az időt és költséget, amit arra szánnál inkább arra fordítsad, hogy olyan idős embereket látogass meg, akihez már a kutya se megy, és mindkettőtöknek jobb lesz így.

Megfogadtam a tanácsát.

Onnan tudom ezeket a történeteket…

Igen barátom, jól látod a dolgot! Ezek az emberek mindnyájan ronda önző alakok, akik ahelyett, hogy valami kedves kutyust dédelgetnének, inkább embertársainkra fecsérelik szeretetüket. Hogy aztán ezerszeresen kaphassák vissza tőlük, és ismét másokra pocsékolhassák azt.

Vannak olyanok, akik kutyát, macskát, krokodilt, gepárdot és egyéb más házi kedvencet tartanak. Minden szeretetükkel őt ajándékozzák meg. És ők is sok-sok önzetlen szeretetet kapnak vissza. (De a Guruló által említett kétfejű sárkánytól ők sem tudnak megvédeni!)

Nekik azért könnyebb dolguk van. Ha az állat nem bírja a lakást, vagy a szomszédok tiltakoznak ellene, eladhatják. Ivartalaníthatják. Vagy elaltathatják, ha már beteg, vagy öreg. De bizony sok állatot csak úgy ott felejtenek az erdőszélen…

Még szerencse, hogy embertársainkkal ezeket nem tehetjük meg.  Bár – állítólag – a gazdik csupa szeretetből teszik ezt állataikkal?!

Aztán vannak olyanok is, akik kertészkednek. Én tudom a legjobban, hogy a növények nem pofáznak vissza. S bizony bennük is sok öröme lehet annak, aki őszinte szeretettel fordul feléjük. A ki beszélget velük, szeretgeti őket (Az nem hülye, nem magában beszélget! Még a közmondás is úgy tartja, hogy „ A jó gazda, szeme növeli a termést!” s ez bizony nagyon igaz!)

S olyan is akad, aki halmozottan (hátrányos helyzetű) foglalkozik emberrel, állattal, virággal.    

Bizony nem vagyunk egyformák, s ez így van rendjén!

Címkék: Kétfejűsárkány Betegség Magány