…folyt…

Hát először is elnézést minden olvasótól a folytatásban elkövetett késedelmemért…

Az előző rész felelevenítéseképpen csak annyit, hogy ugyebár ott hagytam abba a regélést, hogy miután végre megfelelő sátrazóhelyet találtunk az út mellett, vacsora után nyugovóra tértünk, és ki-ki a fáradtságának megfelelő tempóban elaludt. Mint ahogy az előző rész végén jeleztem is, ez az elalvásos történet nekem nem ment olyan könnyen. Miért is? 

Rövid beszélgetés után a párom szinte azonnal elaludt, én meg még tovább elemezgettem magamban a sok váratlan eseménnyel megtűzdelt, hosszúra nyúlt napot. Embere válogatja, de én olyan típus vagyok, hogy ha sok minden történik velem, utána nagyon nehezen tudok elaludni, folyton az események kavarognak a fejemben. Hát így jártam akkor is, az előző nap megpróbáltatásai, vidámkodásai között vergődtek gondolataim, amikor hirtelen neszeket hallottam az erdőből. Amolyan léptek zajának tűnt, mint amikor egy erdei állat az avarban lépkedve megzörgeti a faleveleket. Gondoltam, biztosan valamilyen éjszakai kisragadozó indult éjféli portyázására, és mi éppen odasátraztunk a megszokott vadászösvényére. Hát istenem, majd kikerül!…

Ebben a pillanatban egyre hangosodó, morgásra emlékeztető hangok ütötték meg a fülemet, amelybe néhány másodperc múlva már a saját szívdobogásomat is kezdtem belehallani. A fantáziám persze azonnal beindult, és az előző napi események gondolatait felváltották a ránk váró esetleges csapás lehetséges kimenetelei. Felsorakoztattam gyakorlatilag az összes lehetséges erdei ragadozót a fejemben, tornasorba állítva, kicsitől a nagyig. A sor végén persze a medve foglalt helyet, amelyről még elindulásunk előtt igen sok, az érintettek számára nem mindig előnyös kimenetelű történetet hallottam, illetve olvastam újságcikkekben (igaz, ezek Brassó környéki hírek voltak). Az ember zűrös helyzetben mindig a legrosszabbra gondol, nekem is a medve képe maradt meg huzamosabb ideig a fejemben, a kisebb ragadozók fokozatosan elhalványultak. Önparáztatásban nagyon jó vagyok , hamarosan a torkomban dobogott a szívem, miközben azt latolgattam magamban, hogy néhány Pádist megjárt és valóban tapasztalt túrázótól még elindulásunk előtt azt hallottuk, és túraleírásokban is olvastuk, hogy Pádison nyáron nincs medve!… mi ehhez tartva magunkat az elemózsiás csomagjainkat a sátorban hagytuk. Ha viszont most tényleg a cammogó brummogó közelít, akkor bizony lesz nemulass, mert biztosan fáj a foga valami finomságra. A folyton erősödő morgós-dörmögős hang egyre inkább megerősített az időközben felvázolt medvés verzióm helytállóságában.

Mi a fenét csináljak, csapjak-e vaklármát, mikor keltsem fel a páromat és  a többieket? Mi legyen? ÁÁÁÁÁÁÁÁ! A szívem meg már majd kiugrott a helyéből…

Végül csak tovább füleltem, és elemezgettem a hangot. Mintha az illető állat nem is mozgott volna, egy helyről érkeztek a félelmet keltő hangok. A léptek zaját már nem is hallottam. Aztán hirtelen elhalkult a morgás, majd teljesen megszűnt. Még sokáig vergődtem félálomban a medve képével a fejemben, mire végre el tudtam aludni. Ekkor lehetett kb. hajnali 4 óra…

Reggel 7 óra körül egy rönkszállító teherautó robajára ébredtünk, amely fatörzsekkel jól megrakodva haladt el a sátraink előtt. Gyorsan átvedlettem, és ahogy kibújtam a sátorból, és balra tekintettem, ez a látvány fogadott:

Ez a sokaknak semmit mondó látvány minket akkor reggel nagyon megörvendeztetett, mivel megvolt a nap első jó híre, miszerint süt a Nap! A második jó hír pedig az volt, hogy pont a sátrainkra süt! Szerencsénk volt, mivel az az útszakasz, ahová végül vaksötétben felállítottuk a sátrakat, éppen kelet-nyugat irányú volt, így reggel néhány jótékony fénysugár áradt be a magas fenyőfák között. A rövid ideig tartó napsütést gyorsan ki is használtuk, és ahová lehetett, kiterítettük az enyhén nedvestől a csuromvizes skáláig terjedő ruháinkat. A faágakra, a földre, mindenhová került valami ruhadarab, táska, cipő, stb., úgyhogy fél óra múlva az épp arra járó turista azt hihette volna, hogy egy erdei lendzsóra (értsd: lengyelpiacra) csöppent. Eladni azonban nem akartunk semmit, úgyhogy örültünk, hogy nem tévedt arra egyetlen alkudozó vevő sem.

A nagy szárítkozás és az időközben előkerült reggeli fogyasztása közepette félénken megérdeklődtem kedves túratársaimtól (mivel kettejük alvási szokásait ezidáig nem ismertem), hogy ugyan már valaki nem horkol-e köztük amolyan morgós-mackósan, merthogy én az éjszakát végigrettegtem egy bizonyos morgós hang miatt. Mire a válasz: „Hát dehogynem! Jani szokott dörmögősen horkolni, most is horkolt egy kicsit!” Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek; felelevenedtek bennem az éjszakai rémképek a medvéről, amelyek a hallottak fényében a dörmögősen horkoló Jani képévé változtak át, és konstatáltam magamban, hogy akkor lehet, hogy tényleg nincs nyáron Pádison medve!?

Reggeli után a térkép is előkerült, amelyből pillanatnyi helyzetünket próbáltuk meghatározni, de nem túl jó híreket tudtunk leolvasni róla… kiderült ugyanis, hogy amikor előző nap az erdőből végre kikeveredtünk az Útra, ott nem jobbra, hanem balra kellett volna tovább induljunk! Az erdei portya miatt kimaradt útszakaszon lévő útkereszteződést ugyanis nem kalkuláltuk bele a programba, úgyhogy most a hegy másik oldalán töprengtünk a hogyantovábbról. Egyetlen irányba tudtunk továbbhaladni, a gyönyörű sziklaszoros hírében álló Szamos-bazár felé. Ide úgyis el akartunk jutni a hetes túránk folyamán (igaz, nem nagyhátizsákkal!), úgyhogy végül nem bántuk a ’csekély’ programváltozást. Gyorsan összepakoltuk az időközben úgy-ahogy megszáradt cuccainkat, és folytattuk utunkat.

(Megjegyezném, hogy nagy örömömre reggelre szinte teljesen elmúlt az előző napi izomhúzódásom, úgyhogy a bicebóca stílust felfüggesztve már nekem is könnyebb volt az előrejutás)J

Az időjárás útközben folyamatosan viccelődött velünk, kezdetben sütött a nap, aztán elkezdett esni; mire felvettük az esőkabátokat, újra kisütött a nap, úgyhogy egy kissé szeszélyes volt.

Az első forrásnál feltöltöttük a vízkészletünket. A friss forrásvízért mindenki rajongott!

Azután folytattuk utunkat a gyönyörű fenyőerdőben kanyargó úton, amely nagy örömünkre akkor még viszonylag síknak volt mondható.  Helyenként ezen az útszakaszon is találkoztunk a két nappal azelőtti vihar áldozatául esett kidőlt fenyőfákkal, de szerencsére itt már csak kis számban képviseltették magukat.

A Szamos-bazár esetében a bazár kifejezés arra utal, hogy e helyen a természeti kincsek bazár-szerűen vannak egy helyre összesűrítve, lépten-nyomon találunk valami szemet gyönyörködtetőt és adrenalinszint-növelőt: barlangok, zúgó patakok, sziklaszakadékok, szirtfalak váltják egymást. A Szamos-bazár hasadékáról tudnivaló, hogy két úton lehet átjutni rajta: vagy lent a sziklaszorosban folyó patak (Meleg-Szamos) mentén, vagy pedig fent a sziklaszirt peremén. Nagy hátizsákkal nem is volt kérdés, hogy először a kevesebb szintkülönbség leküzdését igénylő patakos megoldást részesítettük előnyben. Hat fős csapatunkból kétfős előörs fedezte fel a patakos verzió esetén ránk váró akadályokat. Kb. 50 méter után kénytelenek voltak visszafordulni, mivel az út gyakorlatilag elveszett a patakban, helyenként már combig ért a víz. Kis hátizsákkal muris lett volna itt végigmenni, de a 30 kg a hátunkon erősen visszafogta ezirányú ambícióinkat. Úgyhogy végül a sziklaszirt megmászása mellett döntöttünk.

Ehhez először a patakon kellett átkelnünk…

A sziklaszirtre egy meredek kőgörgeteges ösvény vezet fel (piros kör jelzés). A meredeksége még haggyán, de az apró kövek miatt nagyhátizsákkal ez tipikusan az ’egy lépést felfelé haladsz, felet visszagurulsz’ esete volt. Azt hiszem a szavaknál a képek itt többet mondanak:

Nagy nehezen felküzdöttük magunkat a szirtre… az elénk táruló látvány kárpótolt az elmúlt óra kínlódásáért: a Belvedere-sziklaszirtről szinte szirti sasnak éreztük magunkat, tekintetünkkel szárnyaltunk a Meleg-Szamos völgyében, és a környező, fenyvesekkel borított hegyoldalakon. Ez a ’szárnyalás’ egyébként nem csak gondolatilag, hanem fizikailag is jelentkezett (na nem kell ám holmi fehér porokra gondolni!!! ), mivel ahogy a hátizsák lekerült a vállunkról, úgy éreztük, mintha a lábunk elemelkedne a földről, és a felszín felett pár centire járkálnánk, szinte lebegnénk. Aki hosszú távon cipelt nehéz hátizsákot, biztosan tudja, mire gondolok!

A rövid pihenő után tovább folytattuk utunkat a piros kör jelzésű turistaúton. Fél kilométerenként muszáj volt megállni, mert a hátizsák már gyakorlatilag teljesen leamortizálta a vállainkat. A két srácra maradt a nemes feladat, hogy a lányok hátizsákjait fel-le adogassák, nekünk erőnk már nem volt hozzá. Kiértünk az erdőből, és a piros-sárga-kék sáv jelzésen haladtunk tovább déli irányba a Varasó-ház felé. Végső úti célunk viszont nem a Varasó-ház, hanem a Cabana Pádis volt, és nagyon szerettünk volna odáig eljutni aznap, de ez sajnos egyre reménytelenebb próbálkozásnak tűnt, mivel még a Varasó-ház előtti útszakaszon ránk sötétedett. Ráadásul itt már utolsó erőinket bedobva vonszoltuk magunkat előre. A Varasó-ház közelében nem engedték a sátrazást, csak távolabb lehetett volna sátrat verni. Gondoltuk, hogy ez ’macera a köbön történet’ lenne, ha lesátraznánk, és utána másnap két óra járásra innen a Cabana Pádis-nál újra felverjük a sátrat. Beszédbe elegyedtünk néhány autóval érkezett turistával, akiket megkértünk, hogy vigyenek át minket a másik kempinghez. Minden további nélkül meg is tették, úgyhogy nagyon hálásak voltunk nekik (esztergomi tanárok voltak, ha esetleg olvassák e sorokat, ezúton is köszönjük a fuvart!).

A Megérkezés élményét soha nem felejtem! A nagy megpróbáltatások után végre elérni a célt kimondhatatlan vidámsággal és lelkesedéssel töltött el mindnyájunkat; vigyorogtunk, mint a vadalma … A nagy sötétségben persze azt sem tudtuk, hogy hová csöppentünk… a legsíkabb füves területet véltük kempingezőhelynek, és felállítottuk a sátrakat a patak közelébe. És végre meleg ételt tudtunk főzni vacsorára! Az ismét kalandosra sikeredett nap után a patakcsobogást hallgatva szenderedtünk el. És végre én is aludtam egy jót (medvementeset)!

… a túlélőtúra fejezet itt véget ért..

Még folytatom a sztorit, de az már kevésbé a túlélésről, sokkal inkább a hely szépségeiről, és a hasznosnak vélt tapasztalatainkról fog szólni…

Üdv!

Baobab

Címkék: Erdély Pádis Túra Túlélőtúra