Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Császári utakon
2013/06/16 06:26:12 Küldte: Maty



Végre ez is eljött! Ismét klettertúrát vezetek! Már nagyon hiányzott a mászás, a csapat, a vezetés élménye. Nagyon sok stressz ért az elmúlt hetekben-hónapokban, és bár túravezetőként erre csak mérsékelten számíthattam, a csapat előtt sem titkolt szándékom volt a hegyen hagyni a rengeteg feszültséget.

Nagyon nehezen szerveződött össze ez a túra. Volt, hogy tízen is a jelentkezők számát gyarapították - a végén mégis úgy kellett lasszóval összefogdozni az egy autónyi legénységet. Sebaj, innen szép a győzelem. 

Már pénteken összecsomagoltam a felszerelésemet. Büszke voltam, hogy egy 60 literes zsákba minden cuccom befért - incl. kaja, mászóeszközök, hálózsák... Szombat hajnalban - mintha csak csúcstámadásra indulnék - 3:30-kor csörgött a vekker. A megbeszéltek szerint negyed hatkor ott álltunk Robival a Margit híd budai lábánál, majd bevágódtunk a mellettünk fékező személygépkocsi hátsó ülésére, hogy Detti és Laci társaságában elszáguldjunk Vandáért. Így lett teljes a létszám.

Tíz perccel a tervezett indulás előtt (értsd: igen gyorsan pakoltunk) már az autópálya felé haladtunk. És amíg az M1/M7 bevezető szakaszán száguldunk, szokásomhoz híven bemutatom a csapatot. Az autót Laci vezeti, mivel céges a járgány, tehát egyedül neki van joga és engedélye összetörni. Mellette az anyósülésben - nem, nem! Majdnem-rokon ugyan, addig stimmel... Tehát Detti, azaz Laci élete párja. Tavaly egy mászás majd egy barlangtúra kapcsán ismerkedtem össze velük - mivel a tervezett közös kletterezés elmaradt. Jobbra tőlem Robi, aki hat évvel ezelőtt Kaposvárról, most pedig a Túratárs.comról érkezett. Vele először - de remélem, nem utoljára - hozott össze a jó sorsom. Balra tőlem Vanda, aki három év kihagyás után, immáron boldog édesanyaként vágott neki élete első igazi via ferratájának. (A történethez azért hozzá tartozik, hogy az első magashegyi túráján meg 4000-es csúcsok között rohangált vagy egy hétig – ilyen ajánlólevél mellett meg sem fordult a fejemben, hogy bármi miatt aggódjak.)

Valahogy nagyon nehezen érkeztem meg a csapatba. Elmaradt az euforikus határátlépés, és hiába a sokszori megállás, mint újrahangolódási lehetőség, én még mindig Magyarországon voltam – és a problémáimmal. Így az sem hatott meg, hogy egyre gyönyörűbb tájakon autóztunk, egyre nyugodtabb, szebb, zöldebb és magasabb lett minden. Néztem, persze. Szép! De ennyi: se bú, se bá, se váó. Ez az állapot egészen az első steig közepéig tartott – de ne rohanjunk olyan nagyon előre, hisz még a beszállót meg sem találtuk.

Első célpontunk a Heli Kraft volt, egy C-s bemelegítő steig. A beszálláshoz a Hochkar síterepre kellett fölkocsikáznunk. Szerencsénk volt: sem már, sem még nem voltak üzemben a fizetőkapuk, így megspóroltunk nyolc és fél európát. Gyomorforgatóan hosszú szerpentinnel érkeztünk meg a legfölső parkolóba, miközben Vanda már a zacskós segítségen gondolkozott. Szerencsére erre nem lett szükség: az út megszűnt, és egy nagy betonplaccon fékeztünk le. Alig néhányan voltak itt rajtunk kívül. Kellemes hűvös fogadott bennünket: előkerültek a pulóverek.

A küldetés következő pontja a beszállóhoz vivő út megkeresése volt. Az útikalauz szerint a négyüléses felvonó aljából, a ház sarkától narancssárga pöttyöket kell követni. Azonban négyülésesből három is volt, házból meg annál is több. Intuícióból indultam meg, Detti pedig megmondta a tuti ötletet: szóljak, ha onnan indul, fölöslegesen ne másszanak odáig. Nem bántam. Fölszaladtam, majd intettem társaimnak: rajt!

Hófoltokon, törpefenyvek között, majd egy nem túl meredek törmeléklejtőn fölkapaszkodva értük el a beszállót. Az első szakasz masszívan C-s volt, itt értük el a repülési magasságot. Mintegy 70 méter szintkülönbséget tettünk meg így, majd következett a hosszú harántolás. Ahogy az lenni szokott, az első erőfeszítés mindig kicsit nehezebben megy – főleg egy hosszú autóút után. A mai sem volt másmilyen nap: az arcokon láttam, hogy némi erőlködéssel mássza mindenki a függőlegest. A továbbiak azonban igazi örömúttá tették mindenki számára a haladást. A mögöttem haladó Vandának kisimult az arca, a többiek pedig oda-vissza fényképezkedtek.

Egy idő után Robi előrement, hogy saját tempóban haladhasson, Vanda viszont az állandó gombnyomogatásban kissé lemaradt. Nem bántam: legalább dokumentálva lesz az esemény. Az eredeti tervről, miszerint három steiget is megmászunk, úgyis kezdtem letenni. A korai indulás ellenére sem voltunk épp fürgék, és a mászást sem hoztuk a kalauzban megadott idő alatt. Azért az aprócska csúcskeresztnek, a közös képnek, az idei első teljesített útnak mind nagyon örültünk. Pár falattal megjutalmaztuk magunkat, majd a törpefenyvesen átvágva kijutottunk a sípályára. Kellemes, lankás terepen haladtunk lefelé. Laci bemutatta egy hófolton, hogy őstehetség a bakancsos lesiklásban: jópár másodpercet vert ránk, gyalogosokra.

Az autóba beülve célba vettük a következő mászóutat: nem messze két salzás steig is található. Amíg a szerpentinen haladtunk lefelé, kitaláltam, hogy melyik legyen a befutó. A könnyebbik, ám szebb, látványosabb Salzatal Klettersteig mellett döntöttem. És hogy a címet is megmagyarázzam, itt teszem hozzá az út másik nevét, a Kaisergamst.

Némi keresés és minimális tévelygés után (egy felfedező túrába azért ennyi bőven belefér) megérkeztünk az útszéli parkolóba. Amíg a lányok magukon, én a csomagomon könnyítettem, azaz fölfaltam a három napra hozott salátámat. Szomorúan tettem, de nem volt más választásom: az üveg gyanúsat szisszent, amikor lecsavartam a kupakját. Most vagy soha! – gondoltam, és betoltam az egészet. Hogy ezután mit eszem, azzal csak rövid ideig gondoltam, mert az út túloldalán nagy gyülekezés kezdődött. Kiderült, hogy egy 80 centis óriáskígyót vesz körbe az embertömeg. Ki siklónak, ki veszélyes vadállatnak gondolta. Mindegy, minket nem bántott. Helyette viszont megmutatta a beszálláshoz vivő ösvényt.

Egy kedves erdőrészben cikkcakkoztunk fölfelé. Útközben a szemből jövők kioktattak bennünket: idén már nem jobbra, hanem balra kell haladni. Ez csak mérsékelten hordozott információt a számunkra, mert sosem jártunk itt azelőtt. Mindegy, válaszolták, mert a nyíl úgyis mutatja majd, és a stop tábla is elég egyértelmű.

Valóban az volt: kőhullás miatt lezárták a régi ágat, és új drótot feszítettek ki. Bár alul volt egy lezárást hirdető tábla, minket ez nem riasztott el: túl sokan jöttek szemből ahhoz, hogy komolyan vegyük. Az új dróton aztán hamarosan el is értük a piros alapon fehér Kaisergams feliratot. Az igazi mászás innen számított, de mivel már eddig is dróton haladtunk, a kontraszt nem volt számottevő.

Maga a mászás nem volt akkora show, mint amire egy D-s úttól számítottunk: könnyen és gyorsan haladtunk. Egy 30 fős csoportot szemből elérve szerencsére elengedtek bennünket, így hamar fölértünk. A tradícióhoz ragaszkodva Robi haladt elöl, és amikor egy meredekebb létráról kibukkantunk, kiabált és integetett nekünk: Erre, erre! Fél percen belül elértük a csúcsot jelző fakeresztet. Csúcsfalatozás közben kitöltöttük az út könyvét, majd ereszkedésre adtuk a fejünket. Mehettünk volna a dróton, de inkább kerültünk. Ezzel rengeteg időt spóroltunk ugyan, de hamarosan kiderült: hiába. Utolértük a nagycsoportosokat, így nagyon sokáig álltunk sorban, mire újra a drótban voltunk. Azonban nem volt unalmas a várakozás: a magyar csapat kísérőjével beszélgettünk. Kiderült, hogy Lentiből érkezett, mert a Hotel Bahnhof meghívta túrát vezetni. Kérdésemre, hogy honnan az ismeretség, azt válaszolta, hogy annyit jártak ide, és olyan jó viszonyba került a szálláshely magyar vezetőivel, hogy amikor ott túravezetőhiány van, szoktak tőle segítséget kérni. Egyébként Lentiből már inkább Szlovéniába járnak át mászni, mert közelebb van, mint mondjuk a Mátra. Összehaverkodtak a helyi mászóegyesületekkel, így mindig van valami program. Másnapra ők a KFJ-t tervezték, és az enyéim is nagyon győzködni kezdtek: túl könnyű utakat választottam, most lássunk végre valami igazi mászást is.

Mérlegelnem kellett: a tempónk nem volt jó, a kondink viszont megfelelt. Kompromisszumot ajánlottam: válasszuk a nehezebb, de rövidebb Kaiserschildet, és bemelegítésnek tegyük elé a Johnsbach Klettersteiget. Egyöntetű igen volt a visszhang.

Leérkezve úgy döntöttünk, hogy egy gyors rohammal megkeressük a Strohli’s Klettersteiget, ami Salza névre is hallgat. Autóba ültünk, és megindultunk a sejtett irányba. Valahol azonban nem stimmelt a történet, mert a Sportagentur épületét nem, csak egy imaházat találtunk meg. Egy udvarban aztán megkérdeztem, mit tudnak. Nem sokat, és a térkép meg az útleírás sem tette őket magabiztossá. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, de sokkal okosabb nem lettem. „Maybe or not”, ahogy a tibeti mondja – de azért elindultunk a sejtett beszálló felé.

Útközben azonban egy vízesést hirdető táblára lettünk figyelmesek. A könyv is utalt rá, a „közeli” jelzőt használva. Úgy döntöttünk, elengedjük a mászást, és cserébe esünk vizet. Nem jött be… A nagy tábla utáni kicsi sárga – a már jól ismert útjelző tábla – másfél órát írt. Visszaérkezve az három. A nap már lement. Az összes tényezőt figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy egyszerűen lesétálunk a Salza partjára, és véglegesítjük a holnapi tervet. Laci folyómosta eperrel kínált bennünket, amit még a szülei kertjében, Szerbiában szedett. Nagyon jólesett végre valami lédúsat enni a sok keksz meg müzli után.

A partról visszamászva persze elfelejtettük, hogy még a beszállást mindenképp meg akartuk keresni. Így esett, hogy Johnsbach felé száguldva csaptam a homlokomra – de már későn. Emiatt nem fordultunk vissza. Viszont szürkületre (na jó, ezt azért így nem mondanám: gyönyörű volt a kék óra) találtunk egy kempinget az út szélén. Megnéztük, tetszett, ezért úgy döntöttünk, hogy további keresgélés helyett inkább itt maradunk. Aztán a recepció zárt ajtaján egy feliratból kiderült: ide is készültünk. Sátrat vertünk, hideg vacsorát majszolva pedig megvitattuk a lehetőségeket: vagy pofátlanul elhúzunk hajnalban – mert ugye a kassza nyolckor nyit –, vagy inkább nem is költözünk Eisenerzbe a második éjszakára, hanem ide térünk vissza. Utóbbi eset ugyan drágább, de legalább a reggeli bontást és az esti újraállítást megússzuk. Győzött a B terv.

Szokásomhoz híven nem a sátrat, henem a szabad eget választottam. Nagyon szeretek kint aludni, és ezt egy ideje már hagyományszerűen űzöm a legtöbb túrámon. Reggelre pedig kiderült az is, hogy nekem volt igazam: egyedül én nem fáztam az éjjel. (Bár gyanítom, hogy nem a sátrak voltak hűtöttek a szabad éghez képest…)

A napsugarak kiűzték az álmot a szemünkből, és komótos készülődésre sarkalltak bennünket. A tempónk nem volt éppen világbajnok, de a fáradt bandát nem is akartam sürgetni. Reggeli után kifizettük a sátrakat, és megkérdeztük, milyen időnk lesz. Délutánra vihart jósoltak, ezért a Kaiserschild helyett „Hüttentour”-ra próbált bennünket rábeszélni a recepciós hölgy. Hiába. Annyiban hallgattunk rá, hogy az első mászást, a Johnsbachot kihagytuk a programból, és fél kilenckor egyenesen a Kaiserschild felé indultunk. Sajnos egy kis kavarás mára is jutott: először a normálút beszállásához parkoltunk le, csak a térképet vizslatva esett le a tantusz, hogy nem jó helyen járunk. Kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, és már száguldottunk is a hegy másik oldala felé. Viszonylag (azaz meglepően) hosszú idő telt el, mire immáron a jó helyen álltunk meg. Szerencsére ezzel mind távban, mind szintben rengeteget nyertünk. Azért egy ezres föl meg le így is jutott. Verőfényben álltunk meg, de a szél erősen fújt már a völgyben is. Összekészülődtünk. Vandával vívtam egyet, hogy hozzon fejlámpát, mert az ördög sosem alszik. Kiderült, hogy Dettiék nemes egyszerűséggel a táborban hagyták a pilácsukat, így aztán minden mindegy alapon pakoltam tovább. Magamra csavartam az 50 méter kötelet, ettől úgy néztem ki, mint Quasimodo – főleg akkor, amikor minderre fölvettem egy pulóvert is.

Tíz órakor nekivágtunk a beszállóig vezető végtelenül hosszú(nak látszó) gyaloglásnak. Az első néhány méteren, még az Alm házai között egy idősebb úriemberrel elegyedtem szóba. Ugyanarra mentünk, de én úgy értettem, hogy ők a normál utat választják. (Aztán kiderült, hogy nem is, de csak később…) Simán elgyalogoltunk mellettük, és tartottuk is az előnyt – amíg a terep cikkcakkosan meredekre nem váltott. Amikor mi, a fiatalok lihegve erőlködtünk, a nyugdíjas fickó és csinos színesbőrű útitársnője beszélgetve sétált el mellettünk. Csak annyit sikerült meghallanom, hogy valahol jó lenne már inniuk egyet, aztán már hallótávolságon kívül is voltak. Ami viszont nagy segítség volt, hogy mutatták nekünk az utat egészen a drótokig.

Előző napi új ismerőseinknek igaza volt: a téli három méter hóból még jócskán maradt. Szakaszonként barlangász módjára kellett áttekergőzni a sziklafal és a firnes hó között. Máskor meg a hó felszínén kellett átvágni – kivéve, amikor én vágtam át magunkat. Történt ugyanis, hogy elnéztem a nyomot, és előremásztam egy kavicsos, töredezett sziklafalra. Vanda már követett is, amikor a többiek utánunk szóltak, hogy ezt elnéztük. Elnézést kértem hát a mögöttem haladó amazontól, de akkor már egyikünknek sem akaródzott visszaereszkedni a görgeteges részen. Így esett, hogy mire mi fölértünk a rövidke szakaszon, ők már öt perce eszegették Detti szlovák importját: banános csokit és mentás nápolyit. (Megjegyzem, mindegyik nagyon hasít! A mentás kenterbe veri az After Eight-et, a banános meg annyira mű ízű, hogy az már jó.)

Végre a dróthoz értünk, bár ez még nem az igazi beszálló volt, csak amolyan segítség-féle odáig. Ennek megfelelően itt-ott hó alatt volt a fém; olyankor a hideg felszínen egyensúlyozva imádkoztunk a kicsúszásmentes lépésekért. Aztán egyre kitettebb, egyre törmelékesebb ösvényen haladtunk, míg egy tábla és egy durván D-s felszökés az arcunkba nem vágta: innentől izommunka következik. Amit még az arcunkba vágtak, az egy jó marék por volt. A szél ugyanis annyira fölerősödött, hogy a pulóverre a kabátot is fölráncigáltuk. (A mentőkötél mindez alatt volt rajtam, úgyhogy reménykedtem, hogy nem lesz rá szükségem.)

Vandát elrettentette a hirtelen jött meredekség. Ha nem lett volna akkora szél, talán megpróbálja, de így inkább okosan döntött: várja otthon a család. Nagyon tisztelem, hogy tudott nemet mondani, hogy nem vállalta erőn fölül az utat. Gyors dilemmázásba estem: elengedjem egyedül (amit ugye semmilyen körülmények között nem teszünk meg), vagy menjek vele én (azaz a mászókkal nem marad olyan ember, aki kötélbiztosítással tud segíteni – nem utolsó sorban pedig megfosztom magamat életem eddig legkeményebb mászásától). Végül az egyes számú szabályt rúgtam föl, és nem ereszkedtem vissza. Megkértem Vandát, hogy nagyon legyen észnél, ne rohanjon – úgyis ő lesz a gyorsabb. A „maradékkal” pedig nekilendültünk az útnak.

Túl sok szót nem ejtenék a mászásról. Gyönyörűen fotózható táj, extrém kitettség miatti erős pszichés terhelés, néhol pedig kőkemény izommunkát igénylő felszökések váltakoztak. Bevallom, engem eléggé elfárasztott az alattunk terpeszkedő nagy mélység. Ezzel persze nem voltam egyedül: egy alkalommal (a D/E-s szakaszok vége felé) vissza kellett ereszkednem Robihoz, hogy egy pici lelki támogatást nyújtsak neki. A segítő kézre aztán nem volt már szüksége, elég volt elmondanom, hogy én hol fogtam rá, hová léptem, és nagyon ügyesen utánam csinálta. Innen SMS-eztem Vandának, mert azért aggódtam, hogy jó döntés volt-e egyedül fölengedni. Ő ekkor érte el a csúcsot – jött a válasz.

Mire beértük az elöl száguldó Dettit és Lacit, ők már a nepáli hídnál jártak. Jó volt átbukni a gerinc másik, szélvédettebb oldalára. (Ekkor egy-egy lökés már orkán erejű volt.) Laci épp a függőhídon egyensúlyozott. „180+”-os magassága dacára alig érte föl a biztosító drótot. Detti emiatt alapjáraton inkább körbemászott a sziklán. Én ugyan nekiindulta, a hídnak, de fejben már teljesen kipukkadtam: éreztem, hogy ez most túl nagy lelki nyomás. Így inkább követtem útitársnőmet. Robi szintén a hidat választotta, és nagyon szépen végigsétált rajta.

Csapatunk a túloldalon újra egyesült, és közösen tettük meg a hátra levő néhány akasztást. A kiszállás után még mintegy húsz perc gyaloglás várt ránk a gerincen – egyre erősödő szélben. A felhők sem jósoltak valami sok jót. Egy keveset azért fényképeztünk, rohamtempóban körbenéztünk, majd sprinteltünk a csúcsra, ahol sétatársunk már másfél órája várt a Berg Frei! feliratú fémzászló alatt.

Miközben a csúcscsokit bontogattuk, lecsaptak ránk az első cseppek. Vanda elhadart minden fontos tudnivalót: mindenkit kifaggatott, aki csak fölért, hogy melyik lefelé vivő utat választja, és az merre, milyen nehézségben, mennyi idő alatt éri el a völgyet. Így aztán a minket lassan, de biztosan elérő esőben siettünk lefelé, hogy legalább a legmeredekebb részt magunk mögött hagyjuk, mire az égi áldás átokká válik.

Elnézve a környező hegyekben csapkodó villámokat elgondolkoztam a helikopteren – de végül nem hívtuk a 140-et. Mire szakadni kezdett, már biztonságosabb helyen jártunk, így csak kellemetlen volt bőrig ázni, de nem olyan veszélyes.

Az egyetlen ijesztő jelentet Detti kicsúszása volt: Laci szokás szerint bakancssível igyekezett lefelé a havas részeken, párja azonban megcsúszott, és hosszú szánkázás után, a hó és a törmeléklejtő találkozásánál állt meg. Az eset nem volt kifejezetten veszélyes, mert a lejtő a vége felé ellaposodott, de azért útitársnőnk a köveken így is véresre horzsolta magát – és lyukasra a nadrágját. (Utóbbi azért is volt bosszantó helyzet, mert indulás előtt sokáig vacillált, hogy farmerban vagy túranadrágban jöjjön-e. Utóbbit választotta az erősebb anyag helyett…)

Az erdőhöz érve Robi valahol átvágott a keresztező völgyön, mi viszont az „orrod után” című játékban nemcsak hogy emezen az oldalon maradtunk, de egymást is szem elől veszítettük. Vandával kősíelve jutottunk lefelé. (Detti esete után csak hosszas rábeszélésre indult el a törmeléklejtőn – aztán viszont nagyon megtetszett neki a gyors közlekedési technika.) Aztán egy törpefenyvesben labirintusozva értük el a völgy mellett ereszkedő párt. Négyesben folytattuk. Laci sisakja közben legurult, de sikerült fölhorgászni, majd egy kevésbé riasztó részen átharántoltunk a túloldalra, ahol Robi már a lombos erdő aljában várt bennünket.

A nagy kaland innentől nyugodtabb úttá szelídült. Hosszú cikkcakkozással, majd az újra kisütő nap fényében szárítkozva értük el a Bärenloch alját, és csodálatos fényben (az az igazi eső utáni „fotósok álma” megvilágítás) érkeztünk meg az autónkhoz.

Hazafelé útitársaim boltról, friss pékáruról álmodoztak, de pünkösd vasárnap lévén mindez csak álom maradt. A kempingben hálát adtunk, hogy nem kell újabb órát a sátorveréssel, a végtelen pakolászással, a logisztikával tölteni. Laci első útja a sörautomatához vezethetett, majd mindnyájan az asztalokhoz telepedtünk, közel a tábortűzhöz. Levest főztünk turistagázon, mogyorót pirítottunk fémbögrében, beszélgettünk, a holnapot terveztük, majd az előző estéhez képest korábban zsákba bújtunk. Most eltekintettem attól a szokásomtól, hogy kint aludjak és csillagokkal takarózzak. A vizes fű és a pehely hálózsák nem a legideálisabb kombó…

Hajnalban arra ébredtem, hogy eső veri a sátor oldalát. Újratervezés – gondoltam, majd így is tettem. Írtam Lindának, aki a Rax és a Hohe Wand környékén vezetett túrát. Helyzetjelentést kértem, hogy odaát milyen az idő. Rossz, felhős – jött a válasz. Majd mire a hajnalból reggel lett, már ott is eleredt az eső. A falak eláztak, így legfeljebb túrázni lehetett volna. Azonban az utolsó száraz ruháját senki nem akarta összevizezni, hogy az autót gőzkabinná változtatva dideregjünk hazáig. Így aztán nemes egyszerűséggel elköszöntünk a kemping kedves recepciósától, és hazafelé állítottuk a kocsi orrát.

Útközben még föl-fölmerült, hogy ha épp nem esne az eső, a Türkensturzot megkletterezhetnénk – azonban az autópályán száguldva ezt is elvetettük: épp ott volt a legnagyobb zuhé. Nem próbálkoztunk hát tovább, hanem megadtuk magunkat az elemeknek. Így is szép teljesítményt tudhattunk magunk mögött. Mindnyájan életünk legnehezebb mászóútjait teljesítettük, mind nagyon jól éreztük magunkat, kellemesen elfáradtunk a gyönyörű környezetben, kiragadtuk magunkat a hétköznapokból, és egy fél délutánunk maradt is a pihenésre.

Vandát tettük ki először a budapesti verőfényben. Mivel a család csak estére várta, így nem voltak otthon – ezért elgondolkozott, hogy fölveri a sátrát a játszótéri parkban, hogy legalább megszáradjon, mire a szerettei hazaérnek.

Én voltam a következő stop, az ex-Moszkva térnél. Innen hazabuszoztam – egy óriási felhőszakadást elkerülve, vagy inkább megúszva, átvészelve. Robi a Margit hídig maradt a sofőr párossal, akik pedig az Árpád híd lábáig kocsikáztak.

Nem maradt más hátra, mint a fotók megosztása, az afterparty megszervezése, és a folytatás – Vandát idézve: Jöttünk, másztunk, visszamásznánk!



Címkék: Maty Csellengés AjtónKívül Ajtonkivul Klettersteig Ausztria Eisenerz





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.