Túra és Túratárs kereső közösségi oldal
Üdv a Túratárs-on, jelenleg Vendégként vagy itt. Jelentkezz be vagy Regisztrálj itt <<<
TÚRATÁRS CHAT | RAKJ A KEDVENCEKBE
TÚRABLOGOK  
 



Végig a Kéken decembertől decemberig 6. rész
2015/02/22 14:56:14 Küldte: vbalogh

Visszatérés Dobogókőre

 

Mikor Dobogókőt legutóbb megmásztuk, a terv az volt, hogy folytatjuk az Utat Visegrádig. Ez persze terv maradt, mert Pilisszentlászlón feladtuk. Na nem a távolság, vagy a szint miatt, hanem felszerelésünk hiányossága miatt, de erről olvashatsz a 4. részben… Aztán Juditéktól jött a nagy ötlet: február 14-én Pilisszentkereszten fánkfesztivál lesz, ha Visegrád felől indulunk, befejezhetjük a napot néhány finom falattal! Ez az ötlet annyira megtetszett, hogy nem is gondolkodtam másban, csakis ebben. Judit meghirdette a Kék Cool-túra Facebook-csoportban, de rajta és párja, Tamáson kívül csak én jelentkeztem. Péntekre intézett szállást (hosszú út állt előttünk, és a fánk igen csalogató volt mindannyiunk számára, ezért korai indulást terveztünk), és vártuk a babonások rettegett napját, péntek 13-át.

Aznap még mindannyian dolgoztunk - szerencsére se fekete macska, se létra, se semmilyen negatív tényező nem jött szembe délelőtt. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy pénteken 13:30-ig tart a munkaidőm, úgyhogy autóba pattantam, és száguldottam hazáig, hogy összepakoljam még szerteszét heverő cuccomat. Bőven volt időm, mert barátaim - velem ellentétben - sokáig dolgoztak, így többszöri átgondolás, ki- és bepakolás után végre realizálódott csomagom tartalma, kényelmesen, megfontoltan, és ami a tömegközlekedéshez nagyon fontos, időben elindultam Óbudáról, hogy az Újpest Városkaputól induló buszt tutira elérjem.

Csak egy órával érkeztem korábban...

Megvettem a jegyeket, aztán jönnek Tamásék a jó hírrel: hatan leszünk! Majd kiugrottam a bőrömből, mikor kiderült, hogy Zsolti (aki nem Tamás! :D ), és az utolsó pillanatban Balázs is bejelentkezett kedvesével, Laurával. 17:30-kor buszra ültünk, és irány Visegrád!

Menet közben természetesen a túrázás volt a téma, meg a felszerelés. Tamás dicsérte drága bakancsát, mire én csak 3 gyönyörű gyermeket kívántam nekik... Na nem irigységből, csak amúgy baráti szeretetből... ;)

Érkezéskor a szállásadónk már várt ránk a buszmegállóban, elvezetett a házhoz, elrendeztük a piszkos anyagiakat, kikérdeztük a még nyitva levő intézmények felől, aztán magunkra is hagyott. Gyors szobakiosztás, aztán indulnánk a közeli italmérő egységbe, hogy igyunk valamit az újbóli közös túrára, de Balázsunk éhen akar halni... Gyorsan eldőlt: ivás helyett evés.

A legközelebbi étterem sem volt 1 km-nél messzebb, hát azt vettük célba. Elmentünk első célpontunk mellett is, és boldogan nyugtáztuk, hogy hazafelé még beugorhatunk. A vendéglő, ahol vacsoráztunk első pillantásra igazi kis tanyasi csárda hangulatot árasztott fokhagyma és paprika füzérekkel, korsókkal, meg mindenféle, mára már-már elfeledett használati eszközzel ( ki tudja, mi az a „csöcsös korsó”, vagy a „Miskakancsó”, esetleg a „csali kancsó”?).



A látvány viszont korántsem tükrözte a vendéglátás színvonalát. Későn érkeztünk, ez tény, de ettől még ott akartuk hagyni a pénzünket, amiért cserébe csak egy kicsit vártunk volna el abból a híres magyar vendégszeretetből. Leves, főétel és ital még akadt, de a desszertet már nem voltak hajlandók kihozni, mondván, hogy a konyha már bezárt. Fogyasztottunk hát, fizettünk, aztán indultunk vissza szállásunkra, és naná, hogy betértünk a kis kocsmába a közelben.

"Hát ti meg honnan kerültök ide? Már éppen zárnánk..." hangzott a kocsmáros néni hangja a söntésben, bár volt még vagy fél óra zárásig. Na itt se szeretik a pénzt, gondoltam. Nem is akadékoskodtunk, vettünk sört, egy üveg finom bort, aztán innen is távoztunk.

Lehet, hogy jobb is volt így, mert a szálláson előkerülhetett a "Bang" nevű játék, amivel éjjel 1 óráig sikerült játszani... Tamás barátom váltig állította, hogy mire én fölkelek, ő már vissza is ér a Duna-parti tornából, szóval tutira ő lesz az első, aki fölkel... No, ha az első kelő nem is, de az utolsó lefekvő ő lett.

Hajnali 5-kor megszólalt az ébresztőm. Gyorsan kinyomtam, összekészültem, és hozzáláttam a reggeli elkészítésének: tea- és virsli főzés, gyümölcspucolás, ilyenek. Minimál kaját hoztam magammal - szégyenszemre -, úgyhogy a művelet nem tartott sokáig. Fél hatkor stílusosan a "Másfélmillió lépés Magyarországon" című sorozat zenéjével ébresztettem a csapatot. Azt hiszem, jó választás volt, mert senki nem ágált ellene.

Hamar talpon volt mindenki, talán Laura volt kicsit ráérősebb. Tamás elővette késő esti munkájának gyümölcsét: hatalmas tálon tömérdek mennyiségű kaja, finomabbnál finomabb falatok.



Zsolt a gyümölcstálat bővítette kivivel és holland sajttal. Mindenki bedobta a közösbe, amije volt, körbeültük az asztalt és megreggeliztünk. Fél 7-kor szállásadónk türelmetlenül kopogtat, mert sietne a dolgára, mi viszont még legalább tíz percre vagyunk az indulástól.



Hét előtt pár perccel elhagytuk szállásunkat, és elindultunk a kikötőbe, hogy az első pecsételéssel megkezdjük újabb túra-szakaszunkat a Nagy Kéken. A hangulat jó, az idő alakul, minden megvan egy szép túrához!



A kompnál pecsét, pár fotó - csak a dokumentálás miatt -,



és már megyünk is a vár felé, hogy a települést keresztül szelve felkapaszkodjunk a kálváriadombon. Vegyes érzelmekkel tekintünk előző esti vacsoránk színhelyére, mikor elhaladunk előtte, de már kanyarodunk is a golgotára, ahol a káprázatos kilátás és a stációk során jutunk fel a kápolnáig.



Muszáj volt itt kicsit megállni, mert bár az idő igen friss volt még, mégis sikerült megizzadni, hát könnyítettünk az öltözeten (108 kg-ot nem könnyű mozgatni...). Megnéztük a kápolnát, én még hálát adtam az oltárnál, hogy ott lehetek, aztán siettem a többiek után. Olyan jól sikerült a sietés, hogy az elsők között értem el a vár feljáróját. A várba vezető úton megküzdöttünk a medvével,


"A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék!" Ebből a bölcseletböl és a feliratból tehát az következik, hogy ez itt egy medve!


aztán az ÜRES teraszon megcsodáltuk a Dunakanyart. Kattogtak a gépek, készültek a fotók jobbról, balról, minden irányból. Aki nem fényképezett, az energiát pótolt banánnal, teával, miegymással. Még az én zsebemben is termett egy banán, pedig almát hoztam...



Vagy 20 percnyi bámészkodás, pózolás és fényképezés után indultunk el, hogy a Kékre visszafordulva folytassuk utunkat a Nagy-Villám felé. Itt szembesültünk először az időjárás és a kémia fontos szabályaival. Azon a szinten voltunk, ahol ha árnyék van jég, ha nap süti dagonya. Nehézkesen haladtunk előre a vár alatti lépcsőtől egészen a tetőig, mert vagy így, vagy úgy, de mindig csúszott valahol.



Onnan már nem volt különösebb probléma a Nagy-Villámig, ahol a következő akadállyal szembesültünk: hol a pecsét? Elő a kütyüket! Judit telefonon kért segítséget, én a világhálót hívtam volna segítségül, de olyan gyenge volt a jel, hogy percekbe telt, míg betöltött egy oldalt. Végül a telefonos segítség működött, irány az étterem! Oké, étterem, de ott hol? Toporgunk föl-alá, megkérdezzük az éppen ablakot takarító nénit, de halványlila gőze sincs, miről beszélünk. Toporgunk tovább, mire végül kijön egy üzletvezető forma úriember. Ő a mi emberünk, amint kiejtjük a varázsszót: "pecsét", azonnal betessékel bennünket az esküvőre terített nagy terembe - pedig nem voltunk sem az alkalomhoz, sem a hely színvonalához öltözve -, hozza a pecsétet egy szépen faragott dobozban mondván, "csak délben nyitunk, de a Kéktúrázók előtt nyitva az ajtó, bármikor jönnek". Míg a többiek pecsételnek, megbeszélem vele az esküvőipar rejtelmeit. Csak úgy szakmabeliek egymás közt...



Következő pecsétünk a Pap-réti erdészháznál lesz, ami egy kellemes 3 órás séta – már ha a tábla nem hazudik. Ez az út viszont egy lassan, hosszan emelkedő szakasz a hegyek árnyékos és napos oldalán felváltva. Tamásék ezt hívják "sunyinak"... Kis pihenőt tartottunk a Sóstó-réten, ami Tamásnak és Zsoltnak egy igazi kincsesbánya volt fotótémában. Ott is hagytuk őket, hadd élvezkedjenek.



A réttől párszáz méterre újból emelkedni kezdett az út, és egy K háromszög ágazik le az Útról. A Borjú-fő kilátóhelyhez vezet, amit érdemes megnézni. El is időztünk itt kicsit, persze Tamás és Zsolt közben utolértek bennünket. Itt is kattogtak a fotómasinák, de innen már együtt mentünk tovább a gerincre.



Fölérve rátaláltunk a „Moli pihenőre” – bár nem kerestük szándékosan -, ahol Balázs és Laura rögtön egy egész portfóliót kértek Tamástól.



Az Őr-hegy, vagy ha úgy tetszik Hajagos oldalában haladva én haladtam elöl. Előre húztam, mert az emelkedőkön úgyis utolérnek. Visszanézek, létszámellenőrzés: 1, 2, 3, 4, 5, 6… valami nem stimmel… 1, 2, 3, 4, 5, 6. Kívántam ugyan Juditnak és Tamásnak szép gyerekeket, de nem ilyen gyorsan, és nem ekkorát… Egy 20 év körüli fiatalember, nevezetesen Tamás ért be minket.



Szintén az OKT-t járja, és ami a legdurvább: 2014. október óta tíz teljes szakaszt járt végig – és nem csak a legrövidebbeket… Hamar magunkhoz „ragasztjuk”, vele is növelve egyre bővülő „Kék Cool-túra” csoportunkat. Ezért is szeretem a Kéket: összehozza az embereket.

Haladunk tovább hol napfényben fürödve, hol az árnyékban, erdőben keskeny, alig járható ösvényeken, széles úton. Más természetjárókkal is találkozunk, még idős csapattal is.

A Pálóczki-rét és Pap-rét közötti szakasz nagy része egy földúton halad, ahol javában folyik a kitermelés. Végeláthatatlan „sarangban” összerakva a kivágott fa, ami természetesen újabb fotótémát jelent „látványvadászainknak”.



Végre befutunk tervezett ebédünk helyszínére, a Pap-rétre. Előkerül a reggeli maradéka, mindenki kipakolja táskájának ehető tartalmát, és tukmálja a többiekre, csak ne kelljen tovább cipelni… Nem kell kétszer kínálni: „ha adnak, fogadd el…” alapon mindenből eszek kicsit.



Miután az étel nagy része elpusztult, az erdészházat vettük célba az út túloldalán. Nemcsak azért, mert ott a pecsét, hanem mert az Út is arra visz. Pecsét – kis nehézséggel -, aztán folytatjuk utunkat a Szt. László-hegyre vezető úton. És itt történik meg az a pillanat, amire a Kéken való vándorlásom során még eddig nem volt példa: futnom kell! Utálok futni, de mivel egy citrom elfogyasztása miatt átadtam Laurának túrabotomat, amit sikerült otthagyni a kerítésnek támasztva, jó 300 métert kellett visszakocognom érte a lejtőn. Ez még bele is fért, mert oda lejt. De vissza  emelkedik! Erőt vettem magamon, próbáltam fittnek tűnni – elvégre most ebédeltünk! -, és felkocogtam a visszafelé 3000 méternek tűnő hegyoldal lábáig, beérve ezzel Juditot.

A hegyoldalon fölérve kényelmes út vitt Pilisszentlászlóig, ahonnan már ismertem az utat. A pecsétért célirányosan mentünk a szlovák kocsmába.



Itt kezdtünk kicsit aggódni, mert már nagy volt a lemaradásunk a tervekhez képest, de még pislákolt bennünk a remény lángja a fánkfesztivál miatt. Változtattunk a terven: ha úgyis sötétben érünk Dobogókőre, elcsípjük az első buszt, és Pilisszentkereszten még ehetünk a zsíros, kelt finomságból.

Ebben a hitben folytattuk utunkat a Kisrigó vendéglőig, ahol újra bevettük magunkat a Bükkös-patak medrébe. Csak úgy özönlöttek fejemben a közelmúlt élményei: itt találkoztunk a párral, akik a Kisrigó májgombóc levesét ajánlották, az átkelések, a Lenkó emlékmű.

Apropó Lenkó emlékmű! Találós kérdés: Hányszor járta végig Lenkó Ede az OKT-t?



Hamar elértük a Sikárosi erdészházat, és még világos volt!!! Gyors pecsételés, és már sietünk is tovább, hogy mihamarabb Dobogókőre érjünk. A múltkor klubháznak kinevezett bükkipusztai házra most csak Balázs és Laura kíváncsi közelebbről, de mire a tanya másik végére érünk az úton, ők is visszacsatlakoztak a csapathoz. Már sötétedik, aggódásunk egyre fokozódik… Szaporázzuk lépteinket, kicsit az Út is segít, de aztán jön Dobogókő…

Ebből az irányból sem könnyebb följutni a fennsíkra, mint Szentkereszt felől. Az Öreg-vágás hegy műút alatti szakasza a legdurvább. A bőséges ebéd ellenére megint rám tör a szédelgés, rosszullét. Elfogytak energiatartalékaim, de új társunk, Tamás megcsörgeti gumicukros zacskóját. Életet ment egy marék édes-savanykás gumicukorka segítségével, amit mohón tömök a számba, hogy minél előbb helyre álljon a cukorszintem.

Mindig azt hangoztatom a csapatnak, hogy nem szeretek rohanni, és nem is teljesítménytúrázunk, de számomra fontos és jó érzés volt, hogy ötödikként értem föl a műútra Balázs, Laura, Zsolt és Új Tamás (J) után. A Vörös dagonya és a Kerek-bükk – közte az Öreg-vágás hegy csúcsával (654m) – már szinte gyerekjáték volt, főleg a cukorutánpótlással. Itt már a éj szinte teljesen maga alá gyűrte a világosságot, előkerültek a fejlámpák, de a folyamatos szürkületben a szemünk úgy is könnyen hozzászokott a sötéthez.



A báró Eötvös Lóránd Turistaház bejáratát este 6 órakor, már teljes sötétségben értük el. Energiánk teljesen elfogyott, szinte vonszoltuk magunkat a fáradtságtól. A buszt éppen lekéstük, a következő csak egy óra múlva megy, úgyhogy teljesen lemondtunk a fánkról. Beültünk hát a turistaház éttermébe, és gulyáslevessel, almás pitével, és meleg szendviccsel kárpótoltuk magunkat. Én olyan kimerült voltam, hogy remegett minden tagom, a levesem meg nem akart megérkezni. E két dolog kombója olyan szinten felbosszantott, alig tudtam türtőztetni magam, hogy ne rendezzek jelenetet. Mikor a pincérnek szóvá tettem, hogy még nem vették föl a rendelést, azonnal ugrott, és a levesem 2 percen belül ott gőzölgött az orrom előtt. Belapátoltam a sok krumplit, répát és húst tartalmazó levest, fizettünk, és már indultunk is a megállóba, hogy Pomázra utazva HÉV-re szálljunk és Budapestig meg se álljunk.

A fővárosba érve én kezdtem a csapat „bomlasztását”, hiszen óbudai vagyok. A Szentlélek-térnél elbúcsúztunk, átszálltam az 1-es villamosra, amivel hazazötyögtem.



A többiek az első metróig utaztak. Szinte beestem az ajtón. Leventém szaladt a karjaimba, első kérdése: „Apa! Hoztál nekem meglepetést?” Krisztinám forró fürdőt készített, amiben sikerült elaludnom… Megint.


Így esett, hogy a pilisszentkereszti fánkfesztiválra elindultunk ugyan, de meg nem érkeztünk. Nem bántuk. A fánk csak a végső jutalom lett volna. Elég jutalom volt számomra, hogy megint együtt róhattam az Utat azokkal az emberekkel, akikkel a Kék már egyszer összehozott. Általa lettünk társakká…

Barátokká.



Köszönet a fotókért Zsoltnak, Tamásnak és Új Tamásnak ()

Címkék: OKT Kék Túra Túrázás Kék





*** Túratárs.com - Túra és Túratárs kereső közösségi oldal ***

Rendszerünkön keresztül a túrát és egyéb outdoor programokat kedvelő emberek megismerkedhetnek egymással, közös túrákat szervezhetnek melyet a túranaptárban helyezhetnek el vagy együtt csatlakozhatnak egyéb szervezett túrákhoz. Az oldalon lehetőség van saját profil kialakítására, melyen keresztül a tagok bemutatkozhatnak egymásnak, illetve feltölthetik kedvenc túrafotóikat. A kapcsolatfelvételről üzenőrendszer és chat gondoskodik.