Egy reggel korán felébredtem. Az ablakon át a felhőket néztem, amint lassan keletre vonultak. Nem tudtam már visszaaludni, mert nagyanyám falrengető módon hortyogott. Mesélte, hogy egyszer régen erős orrvérzése volt, amit sehogy sem tudtak elállítani az orvosok, végül az eret kiégették. Azóta ha olyan szögben van a feje még az ablaktáblák is remegtek a keretben. Csendben felöltözködtem és lementem a lépcsőn. A bejárati ajtó még zárva volt, de már ismertem a reteszt. A nap még nem tűzött olyan erősen, valahogy sikerült felállítani a nyugágyat, s abban kényelmesen elhelyezkedve néztem a fecskéket, amit csőrükkel apró sárdarabokat hozva építgették fészkeiket. Aztán elszenderedtem.

Klári néni ébresztett, hogy már osztják a reggelit. A szobában Mama épp a reggeli tornáját végezte csendben. Észre sem vette, hogy az ágyam üres. Reggelire különböző erdei virágokból főzött teát kaptunk és itt mindenki mondott asztali áldást az étkezések előtt. Általában nagyon családias volt a légkör az egész üdülőben.

Más érdekességeket is láttam. Az egyik tölgyfa oldalából olyan bazaltkockák álltak ki, mint a milyennel otthon a Tanács körút volt burkolva. Csak évekkel később értettem meg, hogyan kerültek oda. Amikor még fiatal volt a fa az útépítők halomba rakták mellé a köveket, s a fa belenőtt a kupacba. 15-20 év múlva, mikor elhasználták a kockákat a mozdíthatókat kiszedték alóla, de ezek a fa testébe ékelődve maradtak.

Sötétedéskor csapongó, esetlen mozgású denevérek repkedtek a ház körül. Margó néni mamának mesélte, hogy ezek nem jól látnak és valamit kibocsátva tájékozódnak. Azért tudják kikerülni a ruhaszárító köteleket, de a hajról nem verődik vissza és egyszer lány korában majdnem belegabalyodott egy. Attól kezdve fejemre szorított kézzel futottam be a házba, ha megláttam őket, mert féltem, hogy én is úgy járok.

Volt mikor együtt mentünk sétálni. Gyöngyvirágot szedtünk. Gizi néni sok virágot ismert. Megmutatta nekem a méreggyilokot, melynek minden zöld része mérgező, meg az érdekes szagú, vese forma levelű farkasalmát, amellyel a bőr keléseit lehet meggyógyítani, de szintén mérgező. Meg a valeriánát, melynek gyökerétől megbolondulnak a macskák.

A háztól jó kilométerre volt egy füves mező, a Zsoltárosrét. Jóval később egy dunántúli lelkésztől hallottam, hogy az üdülőben egyszer még az ötvenes évek legelején egy ifjúsági találkozó volt. A vasárnap délutáni áhítatokra máskor is át szoktak jönni a környező üdülőből a vendégek, de most a fiúk között néhány ismeretlen is akadt. A tábor vezetője úgy érezte konkoly került a búzába. A szokásos bibliai ige megvitatása és a szabad eszmecsere helyett azt javasolta énekeljenek zsoltárokat, s bele is kezdett az elsőbe. A nyolcadik, kilencedik után már egyértelművé vált kik azok, akik egyik éneket sem ismerik. Azóta hívják így a mezőt.

Ide mentünk ki mi is egy délután. A magas fűből ki sem látszódtam, s mikor hanyatt fekve elterültem úgy érzetem erdő vesz körül. András bácsi tüzet rakott. Tőlem kérdezte meg milyen tüzet szeretnék: széles, laposat, amin szalonnát lehet sütni, vagy keskeny, magosat, ami messze ellátszik? Az utóbbit választottam. Őt figyelve megtanultam, hogy a délelőtti eső után honnan lehet száraz gyújtóst keríteni, amit egyetlen szál gyufával lángra tudott lobbantani.

Gyönyörű volt ez a délután. Ahogy hamvadni kezdett a tűz, mi is énekeltünk. Néhány dicséretet már én is megtanultam Memitől. Később már csak Mama ölébe bújva a felizzó parazsat néztem. Sötétedés után a maradék üszköket leföldelve hazaindultunk. A bokrok alján zöld színű lámpásokkal szentjános bogarak világítottak. Azt hittem eddig, hogy ilyen csak a mesékben van. Próbáltam egyet megfogni, de akkor meg kialudt. Akkor talán nagy szakállú törpék is laknak a fák odvaiban – fűztem tovább gondolataimat. Fáradt voltam már. Szerettem volna, ha Mama felvesz, azt mondta nehéz vagyok már. De a bácsik megoldották a dolgot. Ketten ketten megfogták a lábaimat, és kezeimet, egy néni pedig a fejemet. Így lóbálva, énekelve vittek hazáig. Felejthetetlen volt. Felettem a csillagos ég, s én hintázva utazom...

Második héten Papáék átmentek az akadémia üdülőbe, ami csak pár száz méterre van oda. Helyükre Memi jött fel Gedussal, akinek akkor kezdődött a tavaszi szünet.

Anyámmal aztán messzebbre is elmentünk. Egy alkalmi fuvarral felmentünk a Kékesre. Lefelé a ródli pályán jöttünk. Édesapámnak volt egy háború előtti „angyalos” térképe a Mátráról, annak alapján próbáltunk tájékozódni. Néhol aztán belegabalyodtunk a jelzésekbe, de csak hazataláltunk. Voltunk a Remete-barlang szikla ereszénél is. Bátyámmal kényelmesen elfértünk alatta.

A műút kanyarulatából felejthetetlen volt a kilátás, soha nem láttam még ahhoz foghatót. Olyan volt mintha apró játék szekér menne ott lenn a poros földúton, előtte apró lovakkal. A szénát is kicsi piros szoknyás néni villázta a kocsira. Nem a lovas kocsi volt az újdonság, azt láthattam naponta többet is a Madách téri lakásunk ablakából, amint nagy terheket vontatva ballagtak a Deák tér felé.

Memi magyarázta el, hogy azok ugyanolyan nagyok, mint mi, csak ami messze van, azt kicsinek látjuk. De én még sokáig azt hittem, hogy ott a Mátra aljában igazi törpék laknak. Nem értettem miért nem hiszi el nekem senki, pedig én tényleg láttam!

Aztán már hamarosan hazautaztunk. Sok év múlva, mikor arra jártam, alig ismertem rá a házra. A hajdan petúniákkal benőtt hatalmas rézsű összement. A Zsoltárosrétből csak egy keskeny sáv maradt. Az alatta nyitott kőbánya fokozatosan egyre előbbre haladva ette a hegyet. De már azt is bezárták, s a Sás-tó melletti kaland pálya drótkötelei hálózzák be a környéket.

Ha manapság a Mátrába megyek más utakat választok. Lelkem mélyén szeretném azt a környéket olyannak megőrizni, ahogy emlékeimben él...

Szádeczky-Kardoss Géza

Címkék: Mátraháza Sástó Zsoltárosrét Kékes