A koraközépkorról alig tudunk valamit. A régészeti leletek, királyi adománylevelek, vagy a szomszédos birtokosok perlekedéséből fennmaradt írások, bizony csak a jéghegy csúcsai. Aki azonban nyitott szemmel járja az erdőket, érdekes összefüggésekre érezhet rá.

------------------------        -------------------------

A Csobánc-hegyet először 1221-ben említik oklevelek, amikor is az Atyusz nemzetség elajándékozta ott lévő szőlős területét. A 13. század első felében ismét említésre kerül, a hegyet birtokló királyi udvarnokok és diszeli nemesek pereskedése kapcsán, lévén a nemesek szőlőt telepítettek és kőépületet emeltek a hegyre[1].

------------------------        -------------------------

Hasonló helyzet lehetett Tátikán is. Egy 1242-ben kelt oklevél arról számol be, hogy II. Tádika kihasználva a tatár betörés okozta zavaros viszonyokat rabolt és pusztított a környéken. Többek között a Kapoly nemzetségbeli Zladus faluját, Szántót (a mai Zalaszántó) is feldúlta. Az idő közben veszprémi püspöki rangra emelkedett Zladust úgy kárpótolta IV. Béla, hogy a hatalmaskodótól elvett Tátikát azzal a feltétellel adta neki, ha a hegy csúcsán várat épít. 1257-re el is készült az új erősség.

Az oklevelek azonban két várat emlegetnek a környéken: Alsó Tátikát és a fellegvárat. Sok fejtörést okozott ez a történészeknek. Volt idő, mikor úgy gondolták, hogy talán a közeli Rezi várat nevezhették alsó Tátikának. Végül 1987-ben Dénes József, a Szombathelyi Múzeum régésze a hegy alsó platójának peremén megtalálta az írások által emlegetett alsó várat, melyről így írt:

„A 120 m hosszú 40-60 m széles területet ma is felismerhető. 90 m hosszú, 17 m széles, 4-5 m mély árok védi a támadható délkeleti oldal felől, amelynek belső szélén mészhabarcsos technikával készült körítő fal nyomai figyelhetők meg Területe 0,6 hektár, tehát 3,2-szer akkora, mint a fellegvár A belső területet két egymással párhuzamos osztófal három részre tagolta. A felszín egyenetlenségei több helyen épület maradványokat sejtetnek.”

Az alsó-várban tett terepbejárásaim alapján úgy gondolom, hogy terület valójában egy természetes úton kialakult tereplépcső, melyet a kora-vaskorban a délkeleti oldalon a 90 méter hosszú árokkal megerődítettek. Majd a középkor elején szőlővel ültették be. Az 1-1,5 méter széles és 40-50 centi magas „egymással párhuzamos osztófalak” inkább emlékeztetnek művelt területek határára kidobott kősorokra, mint leomlott várfalakra. Az árok belső szélén, a 10-12 méter hosszan látható „habarcsos technikával készült körítő fal” gazdasági épület maradéka lehet. Ebben a korban még bőségesen volt erdő és fa, nem hiszem tehát, hogy két szomszéd egy erdővel benőtt hegyen civakodott volna egymással. Annál inkább elképzelhető, hogy a szőlőben okozott károk, és egyéb hatalmaskodások miatt az eredetileg borospincének készített épületet kibővítsék és megerődítsék. Bizonyára ezen a szőlő területen perlekedett 1226-ban az Uzsai Visebor, és a Zsiden birtokos győri káptalan[2]. Feltehetően ezt az erődített épületet nevezték a XIII-XIV. századi oklevelek alsó Tátikának.

------------------------        -------------------------

Nagy Lajos királyunk 1374-ben arról értesült, hogy Pechel (a mai Pécsely) határában a már eladományozott területek közé ékelődött királyi birtokú Zabad-hegyen (a későbbi Szabad-hegyen, ahol ma a Zádor-vár falai állnak) a környékbeli nemesek szőlőt telepítettek. Ezért egyik udvarnokát arra utasította, hogy szedje be tőlük az adót. Két évig nem is volt gond ezzel. A harmadik évben azonban a veszprémi káptalan egy oklevélre hivatkozva hatalmaskodást emlegetve tiltakozott a királynál. Mind erről mi csak a per anyagból értesülünk, pedig a hegyet feltehetően már jóval korábban betelepítették  szőlővel.

------------------------        -------------------------

Több jel arra mutat, hogy a XIII. század első évtizedeiben a föld északi féltekéjén egy kb. 0,8 fokos felmelegedéssel járó klímaváltozás ment végbe. A dánok 1230 körül foglalták el Izlandot. Akkoriban zabot is tudtak termeszteni ott, ahol ma csak birkák legelnek. A mongolok sem túrázni indultak nyugatnak, hanem nyájaiknak szerettek volna nagyobb legelőt biztosítani a kiégett területek helyett.

A szőlő elterjedési területének északi határa a Kárpát-medence 300 méternél alacsonyabb területei voltak. Ez a felmelegedés azonban feltehetőleg jelentős erdő pusztulássokkal járhatott, s így a megfelelő fekvésű, magasabb hegyhátak szabaddá váló területeit telepíthették be.

A Kárpát-medence más területein is láthatjuk ennek nyomát. Mátraszentistván és Ágasvár között, az OKT mentén, az erdőben a „Rebeka-kert” kősorai az 1883-as filoxéra vész idején kipusztult szőlőskertek emlékét őrzi.

Aki Gyöngyös vasútállomásról a Sár-hegy oldalát nézi, sorokba rendeződött bokrokat figyelhet meg. A hegyet ugyanis a filoxérát követően legelőterületként hasznosították. Így a bokrok és fák csak a művelt terület határaira kidobott kősorokban tudtak gyökeret verni. Hasonló területeket láthatunk Pomáz felett a Kő-hegyen. Visegrádon, a Nagyvillám oldalában és mátraszentimrei sípályák környékén is.

Székely-földön hallottam olyan népszokásról, hogy egyes falvak lakói a Nyárád völgyében megvásárolnak több száz kiló szőlőt. Majd az egész község apraját-nagyját megmozgató díszes szüreti felvonulás keretében hazahozzák, kipréselik és borrá érlelik. Feltehetően egykor ezekben a falvakban is beérett a szőlő, s ennek az emlékét őrzi a szép néphagyomány.

Szádeczky-Kardoss Géza szkgeza51@gmail.com

Címkék: Balaton-felvidék Székely-föld Mátra