Szóval kalandosan indultunk, annak dacára, hogy drága párom már hajnali 5-re kiszállított a 6 órakor induló vonathoz, állítólag abbéli aggodalmában, hogy lekésem az indulást, szerintem csak meg akart nyugodni, hogy tutira elmegyek, és kipihenhet engem :).  Mondjuk ha mást nem is, azt bizton elérte, hogy Ágota barátnőm soha többé nem fogja velünk pick up-oltatni magát; ő szegény 5 órára az ébredést tervezte eredetileg, és nem az érkezést.  No indokolt is volt a nagy sietség, mert fél óra várakozás után megtudhattuk, hogy 90 perc késéssel érkezik várva várt vonatunk, de a hajnali órához képest meglepő gyorsasággal módosítottuk terveinket és a 6.10-es intercityre váltottunk, majd lelkesen felajánlottuk taxival közeledő társainknak, hogy veszünk nekik helyjegyet. Ezért ők nagyon hálásak voltak, egészen a kalauz felbukkanásáig, amikor kiderült, hogy vonatjegyük sem volt. Eme kommunikációs krízis szerencsésen megoldódott, egy minden jelenlévő számára megfelelő kompromisszummal, (hát… a MÁV pedig újabb szomorú veszteséget könyvelhetett el a személyszállítás üzletágban :) és meg is érkeztünk Győrbe, ahol túravezetőnk várt minket kisbuszával és 3 másik társunkkal. További krízisek nélkül 2-re már Olaszországban is voltunk, abban a parkolóban ahonnan bátor kapaszkodásunkat kezdtük az 1900 méter magason fekvő Rifugio Corsihoz, egy 15 kilós (még kétszer elmesélem és lesz az 20 is :)) hátizsákkal a vállunkon. Elszántságunkat az sem csökkentette, hogy először 2100 méter fölé kellett másznunk, hogy aztán a csúcson megpillantsuk végre a házat és harsány „hóóó-plap”-ozással tudassuk jöttünket. De ez még mesze van! Én az első 200 szintnél elérkezettnek láttam az időt, hogy újragondoljam a szabadidő hasznos eltöltéséről alkotott nézeteimet, és  megfontolás tárgyává tegyem, hogy a jövőben árnyékos szobákban, természetfilmek  nézegetésével hódoljak inkább a hegyek iránti szenvedélyemnek. 400-nál komoly kétségeim merültek fel elmeállapotom felől, és mély meggyőződésemmé vált, hogy az embernek egyáltalán nincs szüksége minden nap tiszta zoknira, a pólókról nem is beszélve. Csak az vigasztalt, hogy egy különösen tiszta pillanatomban a bőrkötéses Dante összest nem tettem be a zsákba, pedig gondoltam rá :) aztán 500 métert elérve átbillentem a holtponton (holtplatón :)) és már a tájban is gyönyörködni tudtam. Az utolsó métereken pedig kifejezetten száguldoztam, nyilván meghallottam a sör hívogató hangját :)

A Rifugio Corsi - ahol éjszakáinkat töltöttük-  jellegzetes olasz menedékház, azzal a számunkra nem elhanyagolható különbséggel, hogy egy olasz-magyar házaspár vezeti, akik kitüntetett figyelemmel, kedvességgel fordultak felénk. A szobák a megszokott emeletes ágyas „matrac-lager”-ek, bár adnak ágyneműt és takarót, amit aztán senki nem mer használni mondván, nyilván nem mossák ki minden egyes vendég után, és inkább lelkesen felvonszolják a hálózsákot magukkal. Bár ha mindenki így vélekedik, akkor egy patyolat tiszta ágyneműben aludhattam volna, a lassan mosás-érett hálózsákom helyett. Hmm... Induláskor a fiúknak persze nagy szájuk volt, hogy este még menjünk ferrátázni, mert az „nem túra, hogy megyünk 1000 szintet”, de mire felértünk valószínűleg ők is éppen szabadidős preferenciáik újrafogalmazásával és a sörükkel voltak elfoglalva, ferrátáról pedig több szó nem esett.

Legalábbis másnap reggelig, amikor az életmentő és tüzérségi adag cappuccino után elindultunk hegyet mászni. A beszállásig meglehetősen galád törmelék lejtős terepen vezetett az út, de ha felnéztünk, akkor hamar elfelejtettük a viszontagságokat. Mészkő sziklákhoz illő változatossággal bukkantak elő mindenféle teremtmények, hol „mockos kis hobbitok” hada tűnt fel, hol egy bika fej rajzolódott elő egy sziklafalból. Voltak persze, akik az egyszerűbb értelmezések felé haladtak, és nem töprengtek sokat mit lássanak bele a magas, karcsú égbe törő oszlopokba ::))  A ferráta inkább a könnyű kategóriába tartozott, azzal a nem csekély nehezítéssel, hogy derék olasz barátaink valószínűleg néha elfelejtkeztek arról, hogy milyen küldetéssel érkeztek hegy bizonyos pontjaira, vagy tán megéheztek és elmentek haza, esetleg sürgős sziesztázhatnékjuk támadt, de többnyire a leghúzósabb részeken kihagyták a biztosítási pontok létesítését. Persze, lehet, hogy egyszerűen gyorsítani akarták az elkerülhetetlen evolúciós folyamatokat, komoly szelekciós előnyhöz jutatva a pók-zerge-hegyikecske génekkel bírókat. Este hősi pózba vágtuk magunkat és próbáltunk valami nagyon extrémmel előrukkolni. Mi lányok a patakban fürdést választottuk a család meleg vizes fürdőszobájának megszállása helyett. Hát... biztos nagyon egészséges… de én nem fogok rászokni, és azt sem bánom ha csúfolnak, hogy nyüzüge vagyok, és műanyag kacsákkal kell együtt zuhanyoznom:) A fiúk hősi cselekedetként  viszont kiráncigálták a konyhából Zsanit (aki komoly férfi ember, csak ilyen megtévesztő neve van), aki örömmel csapta le a fakanalat és a kötényt és ment velük sziklát mászni. Kicsit dehonesztáló volt, ahogy biztosítás nélkül, két perc alatt kúszott fel azon a falon, amin aztán ifjaink két órát küzdöttek, hogy végül házigazdánk négy éves kisfia, szájában cumijával leelőzze őket, és unott pofácskával dobálja meg őket a keze ügyébe eső kavicsokkal. Na ja, neki azt ígérték, hogy magyarok jönnek, akikkel beszélgethet mindenféle érdekes dolgokról, de eddig mást sem hallott csak, hogy „bassza meg”. Azt meg eddig is tudta :)

Harmadik nap igazi jutalom túra volt a Jof-ra, előtte persze érintve egy másik csúcsot is, aminek elfelejtettem a nevét, de az is nagyon szép volt. Igazán élvezhettük a tájat, köszönhetően annak, hogy a menedékházba csak gyalog, nagy hátizsákkal lehet feljutni, sokkal kevesebben voltak, mint az Alpok csúcsain megszokott hétvégén, jó időben. Egész nap egy családdal és két fiúval találkoztunk, meg néhány sziklamászót láttunk mozogni, egyébként magunk voltunk. Ezúttal nem csak a táj, a kilátás, hanem maga az út is gyönyörű volt, füves, köves ösvények, alpesi rétek váltakoztak impozáns sziklatömbökkel, néhol még hófoltokon „síelhettünk”, volt ferráta is, a megszokott olasz slamposággal, helyenként túl biztosítva, helyenként meg komoly töprengésre késztették az embert a málló falak, kézben maradó „kapaszkodók”, fél lábujjnyi „lépések”.

Az estét a megszokott borozgatással és játékkal töltöttük. Örömmel jelenthetem, hogy a snapszer szabályrendszerét 10. magyarázat után sem voltam képes elsajátítani, (bár némiképp menti a helyzetemet, hogy meglehetős rugalmassággal definiálódtak ezek a szabályok, a mindenkori erőviszonyok mentén :) de ez  végül nem akadályozott meg néhány fölényes futamgyőzelemben. A rabló römit viszont értettem –így aztán többnyire a lepakolásig sem jutottam el, hogy aztán végre rátaláljak a  túra és fél liter bor után nekem leginkább megfelelő kihívásra a „malac-póker” személyében. Ha valaki nem tudná azt úgy kell játszani, hogy… hogy fel megy az ember a Rifugiora és ott megkéri a család 4 éves angyal szőke Pepitóját, hogy tanítsa meg rá. Rendes kölök. Megteszi. :)

Negyedik napra még egy csúcsmászást terveztünk egy komoly ferrátával, de reggel olyan erős szélre, villám gyanús felhőkre és esőre ébredtünk, hogy nem volt más választásunk, mint  leiszkolni a hegyről. De gyorsan!

No, de sebaj. Legalább van miért visszamenni. :)

uszk